Americanus Viator

                        Minden hazaszerető magyarnak elege van Kim Lane Scheppeléből és sleppjéből, de a princetoni egyetem professzora fáradhatatlanul ontja elemzéseit Magyarországról. Legújabb cikkének címe: Óvakodj a magyaroktól, ha ajándékot hoznak (The New York Times) sejteti, miről lesz szó.   Martonyi János békülékeny hangú sajtótájékoztatóján jelezte, hogy hazánk kész két alkotmánymódosítással orvosolni az uniós aggályokat. Scheppele szerint ez csak porhintés, Rui Tavares „kemény, pontos és fair” jelentéséből kell kiindulni, különben is a magyar kormány „gyűlöletkampányokat folytat, hogy lejárassa a jelentések szerzőit”. Eszemben sincs gyűlöletkampányt folytatni a megélhetési vagy érzelmi okokból bennünket ostorozók ellen, ez nemcsak helytelen lenne, hanem eredménytelen is, az ítéletet már úgyis kimondta a szorgalmas hölgy: „a Fidesznek nem áll szándékában, hogy lazítson a hatalmat megragadó vasmarkán nagyobb küzdelem nélkül”. Scheppeléről eszembe jut a Scotus Viator álnéven publikáló brit politikai aktivista és történész, Seton-Watson (1879–1951), akinek rögeszméje lett az Osztrák–Magyar Monarchia „rab népeinek” felszabadítása, és a The Spectator című angol lapban mindent elkövetett, hogy a gonosz magyarokkal szemben felmagasztalja a cseheket, szlovákokat, románokat és szerbeket. Első nagy műve a Faji problémák Magyarországon (1908) volt, majd Masaryk barátjaként tanácsaival szolgálta a hazánk szétdarabolásában érdekelt utódállamokat. Ha Scotus Viator ma is élne, bizonyára örömmel folytatná munkásságát, akár Paul Krugman „vendégrovatában”, amely az Egy liberális lelkiismerete címet viseli a The New York Times-ban. Ne nyissunk arról vitát, van-e egy liberálisnak lelkiismerete! Az viszont egészen bizonyos, hogy meggyőzésük reménytelen, gyűlöletkampányuk alapja olyan előítélet, amely már évszázados múltra tekinthet vissza. Ha elismernék, hogy ostobaságokat írnak, kinevetnék, sőt ki is közösítenék őket. Bűnünk, hogy egyáltalán még létezünk, számukra megbocsáthatatlan. Kim Lane Scheppeléről egyébként az ATV egyik bölcse a cikk méltatása után megjegyezte, hogy a professzor fontos ismeretterjesztő szerepet tölt be Magyarországról Amerikában. Tiszta Americanus Viator.  Szentmihályi Szabó Péter Magyar Hírlap

Az árvíz

                      A hihetetlen civil összefogás, a hazai és külországi magyarok segítőkészsége, a hatóságok fegyelmezett, jól szervezett munkája, a katonaság, a rendőrség, a tűzoltóság, a mentőszolgálat, a katasztrófavédelmisek, a terrorelhárítás emberei, az önkéntesek, valamint az, hogy az ország vezetői élére álltak a védekezésnek, eddig megakadályozta a tragédiát. Ahol a legtöbb ember él, a fővárosban, a víz nem tudta áttörni a gátat. És ezekben a napokban a homokzsákok töltésénél, a védmű építésénél nem számított a párthovatartozás. Stefka István  Magyar Hírlap

Át kell lépni a korlátokon

                              A rezsicsökkentésnek van egyfajta társadalmi és gazdasági üzenete. A társadalmi üzenete az, hogy: vigyázok rád, mert fontos vagy. Nem engedlek elmerülni akkor sem, ha ezért nekem konfliktust kell vállalnom." A gazdasági üzenete pedig a kézzelfogható forintok a családok zsebeiben. részlet Kardosné Gyurkó Katalinnal, a Nagycsaládosok Országos Egyesületének főtitkárával készített interjúból -  Magyar Nemzet, 2013. június 10.

Romeltakarítás után építkezés

                          Most, hogy a Magyar Nemzeti Bank (MNB) növekedési hitelprogramja elindult, és soha még ilyen olcsón - biztosítással együtt 2,5 százalékért (!) - nem juthattak friss forinthitelhez a vállalkozások, épp azok kritizálnak, akik eddig csak kárt okoztak. Szabó Anna Magyar Nemzet

Hiú ábrándok - avagy egy egész országgal nem kísérletezni kell, hanem felelősséggel vezetni

                          A keserű, tehetetlen és ádáz gyűlölet lassan elemészti a bérrettegőket itthon és külföldön, a The Economist új cikkét is csak az elszánt hazugoknak kijáró megvetéssel olvasom, a szerző szerint „Mr. Orban közel áll ahhoz, hogy az EU páriája legyen”, sőt „ő és hatalmi köre úgy érzi, hogy csaknem isteni küldetésük van arra, hogy újjáalakítsák az országot”. Nem „csaknem”, tényleg, és ha Isten segít, ez meg is történik a következő ciklusban, mert még rengeteg munka vár erre a nemzetre. Ó, nem, nem a kommunista modellt követjük, ahogyan a cikk állítja, hanem a magyar modellt, amely ezer évig meg tudta tartani a hazát. Hiába reménykednek Londonban és néhányan itthon, hogy majd a gazdaság összeomlik, hiszen éppen ez a kormánypolitika bizonyítja az önálló útkeresés értelmét és szükségességét.   A mérhetetlen csalódás és eszeveszett gyűlölet egyre vadabb és ízléstelenebb formában jelentkezik. A balliberális színikritikus a Nemzeti Színház „szétverése” ürügyén terjedelmes, tragikomikus írásban regél a kultúra erodálásáról, szétbarmolásáról, a provincializmusról. Van itt minden: klientúra, ledózerolás, giccsépület, manipuláció, álszentség, nacionalizmus, pöfeteg épület, szellemi dagály, pökhendiség, díszpinty, kultúrhandlé, emberi posvány, megkergült kegyenc, útszéli eszmék. Az elvakult gyűlölet elvakítja szegény embert, akár sok-sok társát, akik mind abban a téveszmében élnek, hogy a magyar diák, olvasó, néző mind ostoba, műveletlen, és képtelen felnőni ahhoz a posztmodern „kánonhoz”, amely elől a normális ember menekül, bármennyire győzködik, hogy a csúnya szép, a gonosz jó, és a semmi érdekes. A radikális polgárpukkasztás, akciózás és önmegvalósítás többnyire a tehetségtelenséggel és a mondanivaló hiányával párosul, de egy egész országgal nem kísérletezni kell, hanem felelősséggel vezetni. Szentmihályi Szabó Péter Magyar Hírlap

Fricz Tamás: Nem ritka Rytkó! - itt nem „egykutyák” vívnak ádáz küzdelmet egymással, hanem demokraták és volt kommunisták

                                Hát ez az. Erről írtunk az elmúlt húsz évben sokan, köztük jómagam is, ha nem százszor, hát ezerszer: Rytkó Emília esete kapcsán ismét kiderült, hogy ami Magyarországon történt a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, azt csak elcseszett rendszerváltásnak nevezhetjük.   A modern demokráciák legfontosabb, alapvető intézménye a szabad választás. Bár a politológia tézisei szerint a jó és tartalmas demokráciáknak még sok más kritériumuk, feltételük van, az alap, ami nélkül nem létezhet képviseleti demokrácia, az nem más, mint hogy a választások szabadok legyenek és tiszták, azaz a mindenkori kormányzó hatalmat legfeljebb négy-öt évenként le lehessen váltani. És akkor tessék: Magyarországon 2002 és 2009 között a demokrácia alapvető, bázisintézményének, fundamentumának jogszerűsége és tisztasága felett egy volt kommunista besúgó, spicli őrködött. Egy olyan ember, aki szentül hitt a demokráciát tagadó marxizmus-leninizmusban – hiszen a XII. kerületi pártbizottság marxista-leninista egyetemének levelező tagozatát irányította –, s szentül hitt abban is, hogy az ellenzéki gondolkodók ellen, akik szabadságban és demokráciában hittek, kemény kézzel fel kell lépni, például önként és dalolva jelenteni kell róluk a titkosszolgálati és rendőri szerveknek. Rytkó elvtársnő a magyar rendszerváltás szimbóluma. Az elmaradt történelmi igazságtétel, az elmaradt lusztráció, az elmaradt szükséges személycsere szimbóluma. Szánalmas és tragikomikus szimbólum. És ezt nem értik meg belőlünk Nyugaton. Nem értik, hogy elkeseredtünk, amikor Kohl kancellár a rendszerváltás hajnalán azt javasolta Antall Józsefnek, hogy tartsa meg Horn Gyulát a kormányában külügyminiszternek. Horn Gyulát, aki az 1956-os forradalom leverésében pufajkásként vett részt. És Kohl ráadásul azok közé tartozott, akik sokat értettek belőlünk, a történelmünkből és kínjainkból. Mit várhatunk megértésben a többi nyugati politikustól? S amikor e sorokat írom, a tízen-huszonéves fiatalokra gondolok. Azokra, akik amikor e sorokat olvassák, nem értenek belőlük semmit. Nem értenek semmit, mert nem éltek a Kádár-korszakban, nem ismerték a diktatúra természetét, s ha ma leírom én vagy bárki más azt a szót, hogy a posztkommunisták, akkor elnézően mosolyognak, mert fogalmuk sincs arról, hogy mit jelent ennek az országnak a posztkommunizmus brutális jelenléte még mindig, 23 évvel a rendszerváltás után. E fiatalok nem értik, amiről mi, idősebbek, az apáik és anyáik beszélünk, mert az ötvenesek, az ő szüleik, elmulasztották megtenni, hogy informálják őket. Az én generációm, az ötvenes generáció vétkes abban, hogy a mai huszonéves fiatalok nem értik meg a mi problémáinkat és aggályainkat a mai állapotokkal szemben – már ami a „baloldalt” jelenti. Nem tudják vagy nem érdekli őket, hogy egy Lendvai Ildikó – a főcenzor a diktatúrában –, egy Kovács László volt EU-biztos, külügyminiszter, egy Kiss Péter, Szekeres Imre, Baja Ferenc no és persze Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon és még sorolhatnám, mind-mind a pártállami diktatúra vezető funkcionáriusai, KISZ-vezetői voltak. Nem értik meg, hogy ez súlyos probléma egy demokráciában. És a mai fiatalok épp ezért tartják egykutyának a két politikai elitet és tábort. Nem látják, hogy az egyik oldal a demokráciáért küzdött, lázadt és tüntetett, míg a másik oldal a diktatúrát védte, amíg tudta, majd amikor már nem lehetett, „élére állt” a demokratizációnak – és megint jól járt. Diktatúrában is nyertek, demokráciában is nyertek. Ez aztán a „zsír”! Újra és újra el kell mondanunk a fiataloknak, hogy itt nem „egykutyák” vívnak ádáz küzdelmet egymással, hanem demokraták és volt kommunisták. Újra és újra meg kell értetni velük, hogy ők sajnos éppúgy nem fogják megérteni a hazai viszonyokat – miként sajnos Nyugat-Európa, az EU vagy az Egyesült Államok sem érti –, ha nem akarják megismerni a közelmúltunk eseményeit. Meg kell értetnünk a fiatalokkal, hogy ha egy Rytkó Emília vezetheti a választások lebonyolítása és tisztasága felett őrködő intézményt, akkor a múlt árnyaitól még mindig nem szabadultunk meg. De, talán mégis – válaszolva Antall Józsefnek: még képesek lehetünk, még „tetszünk” forradalmat – azaz megtisztulást – csinálni. Fricz Tamás

Kinn vagyunk a vízből?

                          Mintha egy nagy rendező állna az elmúlt napok eseményei mögött. Még véget sem értek a trianoni megemlékezések, megmutathattuk, mit jelent az a bizonyos nemzeti összetartozás. Mikor ezeket a sorokat írom, a fél ország birkózik az árral: katonák, rendőrök, katasztrófavédelmisek, önkéntesek és hivatásosok, idősek és fiatalok, mozgáskorlátozottak, sőt, elítéltek is. Mindenki. Ki járművel, gépekkel, ki puszta kézzel, gumicsizmában vagy anélkül, nappal és éjjel. Fáradt, kialvatlan, de elszánt tekintetű emberek a gáton. Aludni most nincs igazán idő, minden óra, minden perc sorsdöntő lehet.   A határon túlról is érkeztek segítők. Erdélyi, kárpátaljai emberek nyilatkoznak a rádióban két zsákcipelés közt zihálva: „Hogyne jöttünk volna, mi is magyarok vagyunk. Most itt kell a segítség, hát itt vagyunk…” Még az elvadult belpolitika is rendkívüli fegyverszünetet hirdetett, Mesterházy Attila pártelnök a múlt hét közepén bejelentette: az MSZP hétfőig (?) felfüggeszti politikai kommunikációját, nem támadja a kormányt. (Utána talán bepótolják.) A Népszava is kibillent ritmusából: „Minden tisztességes, hazáját szerető magyar állampolgárnak kötelessége támogatni a kormányt és a kormányszerveket az elemi csapás elleni küzdelemben.” Hogy belülről jött mondatok ezek, vagy taktikus okoskodás áll mögöttük, most édes mindegy. Így vagy úgy, a közös baj olykor kovász – összehozza az embereket. Öregeink mesélik: az ostrom utáni háborús fővárosban még föl sem szállt a füst, amikor a pincékből előbújt emberek már ásót, lapátot fogtak, romot takarítottak – mosolyogni tanultak. Az optimizmus a legerősebb kapocs az élethez. A háború, a katasztrófa – dolga végeztével – kézfogást követel. Csak maradjon hozzá kéz… Pilhál György Magyar Nemzet

Emberek a gáton

                                          A bajban ismerszik meg az igazi barát, tartja a mondás, és bár most csak az ország egy szűk területét, a Duna mentét fenyegeti katasztrófa, az ország minden részében megmozdultak az emberek. Világversenyeken győztes élsportolókat, idős embereket, még mozgássérülteket is láttam homokzsáktöltés közben, a politikusokról nem is beszélve. Lukács Csaba Magyar Nemzet

Ex post megvilágosodások     Létrehozva: 2013. június 7., 09:25 nyomtat küld     Boros Imre: Könnyen felfoghatók, alázatos alkalmazkodásként a trend megváltoztatóihoz.   Tudom, hogy a tartós hízelkedés néha a legkeményebbeket is leveszi a lábáról. Ez azonban azzal a veszéllyel jár, hogy a közvéleményben gyorsan terjedni kezd a mai vesztesek által keltett tévhit, hogy az egyik eb, a másik kutya, ami kifejezett ellenzéki stratégiai cél.   A másik kételyem, hogy ez lehet egy bomlasztó elvegyülés is, amit éppen a korábbi támogatók pártfogolnak, akik ugyan most nem küldtek meghívót Barroso és Viviane Reding mellé az éppen zajló titkos klubdélutánra, de az irányadó üzenet már megérkezett onnét az ex post megvilágosultaknak, és a közeljövőben özönével számolhatjuk az ex post megvilágosultakat.   Az ókori mondás szerint a görögökre akkor is gyanakodni kellett, ha ajándékot hoztak, és kivált akkor, ha csak hízelkednek. Ez ma is igaz, és nem csak a görögökre.   (Magyar Hírlap

Nézd, de cukik!

                            Óh pajkos ifjúság! Nézd, mennyi báj van ezekben a gyerekekben! Hát nem cuki ez a kis Tóth Fruzsina Márti, ahogy haragosat toppant a minisztérium bejárata előtt, azt mondva: nem, ők, hahások nem állnak le itt mindenféle középvezetőkkel egyezkedni, ők csak a két államtitkárral tárgyalnak, senki mással? Hát nem zabálnivaló ez a gyerek?   ... No, de majd mindjárt elmondják, mi a bajuk; pontokba szedték a követeléseiket... Hogyhogy milyen követeléseiket? Hát azt a hatot, hogy mit követel a HaHa Hoffmann Rózsáéktól. Majd mindjárt felsorolja mindet az a kis aranyos Fernendel Ági ott, középen, az a másik kis durcás. Mind a hatot. Nézd, hogy csillog a szeme! Mondjad csak Ágikám... Pilhál György  Magyar Nemzet