Esterházy János (Nyitraújlak, 1901. március 14. – Mírov, Csehszlovákia, 1957. március 8.)
Csehszlovákia legjelentősebb magyar mártír politikusa.
Emberi jellemének, életszemléletének kialakulásában nagy szerep jutott családjának, illetve azoknak a családi tradícióknak, amelyek hosszú évszázadok során jellemző vonásává váltak a történelmi Esterházy családnak.
Az 1938-ban, az első bécsi döntés után, Kassa képviselőjeként a város átadásakor sokak meglepetésére bejelentette, hogy a visszacsatolás ellenére Szlovákiában marad az odaszakadt mintegy 65-70 ezer magyarral vállalva sorsközösséget, bár Magyarországon felsőházi bársonyszék és tárca nélküli miniszteri poszt várt volna rá.
A város átadásakor mondott beszédének első mondataiban nyilvánosan kérte Horthy kormányzótól, hogy tartsák tiszteletben a Magyarországhoz került szlovákok jogait. A Tiso-féle Szlovák állam diktatórikus politikai körülményei között nagy kitartással szervezte meg a magyar néptöredék saját hagyományaira épülő politikai és kulturális életét.
A nagyrészt szórványban élő, alig százezer fős szlovákiai magyarság megmaradásának érdekében kidolgozta az osztályon, felekezeten és fajon felüli nemzeti összefogás programját. Ennek jelmondata a „Magyar Család” összefogása, első konkrét eredménye pedig a „Magyar Ház” program építésének beindulása volt.
A második világháború kirobbanásakor tevékenyen részt vett a lengyelországi menekültek magyarországi befogadásának szervezésében, és írásaiban, nyilatkozataiban a szlovákiai magyarságot a lelkiismeret intő szavának betartására szólította fel.
Egyetlen magyar képviselőként az önállóvá vált Szlovákia parlamentjében (és a parlamenten kívül magánemberként) védelmébe vette az üldözött szlovákiai magyarokat, szlovákokat, cseheket és zsidókat. Mindvégig következetes hirdetője maradt a magyar-szlovák egymásra utaltságnak és sorsközösségnek. („Mi a szlovák népet … mindenkor testvérünknek tekintettük és fogjuk tekinteni a jövőben is. Az ezeréves sorsközösség az Úristen műve volt, és ezt a sorközösséget emberi erő szét nem bonthatja.”)
Sohasem vált az egész államberendezkedést egyre jobban befolyásoló náci ideológia kiszolgálójává.
„A mi jelünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt.” – mondotta.
1942. má-jus 15-én, egyedüli képviselőként nem szavazta meg a zsidók deportálásáról szóló 68-as számú törvényt. Nyitraújlaki házában üldözött zsidókat bújtatott. Magyarország 1944-es hitleri megszállása ellen memorandummal tiltakozott, melyet a pozsonyi svájci követségen keresztül juttatott el a szövetséges nagyhatalmakhoz.
Egy ízben nyilvános helyen jelentette ki, hogy az önálló Szlovák állam lényegében egy nagy „svindli”.
Kijelentéseiért feljelentették, megvonták parlamenti mentelmi jogát és képviselõi mandátumát, majd Szlovákiában bíróság elé állították. 1944 karácsonyán Budapesten a nyilasok is letartóztatták és halálosan megfenyegették az őket Esterházy részéről ért éles bírálatért és azért, mivel nem volt hajlandó pártját nyilas párttá átszervezni. A háború vége felé háborúellenes megnyilatkozásaiért a Gestapo is hajtóvadászatot indított ellene.
Menekülve, bujkálva vészelte át a háború utolsó időszakát és bár elmenekülhetett volna, mégis a helyén, Pozsonyban maradt, mint mondta: „Ezen a földön születtem, szívem lelkem gyökere annyira ezen a földön él, hogy itt maradok köztetek, és veletek fogom átélni a rossz napokat is… mert ha másokat maradásra bíztatok, én sem mehetek el innét.”
A háború befejezése után szlovákiai magyar értelmiségiekkel együtt memorandumot készített, amelyben a csehszlovák hatóságok védelmét kérték a magyar lakosság üldözése, kibontakozóban lévő kollektív jogfosztottsága miatt.
A memorandum átadása érdekében kihallgatást kért Gustáv Husák belügyi megbízottól, aki letartóztatta, s átadta őt az NKVD pozsonyi rezidenseinek. Legközelebbi hozzátartozóit, feleségét, gyermekeit soha többé nem láthatta. A szovjet belügyi szervek tíz pozsonyi magyarral együtt 1945 júniusában Moszkvába hurcolták, ahol koholt váddal tíz év javító munkatáborra ítélték. A Gulágok poklát megjáró Esterházy János a sarkkörön túl végzetes tüdőbetegséget kapott, egészségi állapota válságosra fordult.
Közben Pozsonyban 1947. szeptember 16-án – távollétében – a Csehszlovák Köztársaság felbomlasztásának és a fasizmus kiszolgálásának vádjával kötél általi halálra ítélte őt a Pozsonyi Szlovák Nemzeti Bíróság, de később azt életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták.
1957. március 8-án, 56 éves korában halt meg, 12 évnyi, rabságban eltöltött súlyos szenvedés után.
Patrióta Európa Mozgalom
Böjte Csaba a szülői szeretetről
"A szülői szeretet hasonlít leginkább a krisztusi szeretethez: az édesanya nemcsak világra hozza, dajkálja, babusgatja gyermekét, hanem felneveli, feltarisznyálja és útnak indítja. Ha szükséges, beadja a keserű pirulát, szeretettel inti és a helyes irányba terelgeti magzatát…"
Böjte Csaba (1959) - ferences szerzetes
Böjte Csaba a szeretetről
A szeretet olyan játék, mint a tenisz: te elütöd a labdát, a másik visszapattintja. Néha elhibázod, néha elhibázza. De újra szerválsz, míg egyre jobban játszol. Az a legcsodálatosabb, ha megtalálod azt, akivel egy életen át játszhatod.
Böjte Csaba
Mészáros László: Örökségül – Levél utódaimnak nemzetről, hazáról, a turulmadárról…
ÖSSZETARTOZUNK - Örökségül - 2. rész Kedves Barátaink! A napokban új sorozatot indítottunk Mészáros László, mozgalmunk alapítójának, Összetartozunk című, 2010-ben megjelent kötetének írásaiból, azok részleteiből. Nagyon sokan kérték ezt tőlünk, valószínűleg azért mert a Patrióta Európa Mozgalom által is felvállalt és hirdetett értékekről szól maga a könyv is. Fogadják szeretettel a második írásrészletet! Kérjük, osszák meg! – szerkesztőség – kála Madártávlatból Emlékezhettek, sokat meséltem arról is, milyen szerencsém volt, amikor Madridból repülőgépen jöttem hazafelé a gyönyörű, tiszta napsütésben. Mint egy óriástérképet láthattam a tájat, egészen hazáig. Arra is emlékezhettek, hogy mondtam nektek viccesen: egyetértek Petőfivel, valóban gyönyörű az Alpok, még onnan felülről is, de különösebben nem fogott meg, ahogyan őt sem hatották meg a Kárpátok. Csodálatosnak, de hidegnek és ridegnek éreztem a csupasz sziklák világát. Elég közelről láthattam, mert a pilóta már Ausztria közepén megkezdte a leereszkedést. A magyar határ magasságába érve már olyan négy-ötezer méteren repülhettünk. És mire a Vértes és a Bakony vonalához értünk, még ennél is sokkal mélyebben siklottunk. Alattunk minden pontosan beazonosítható volt. Láthattam a szépséges Pannóniát: bármelyik ablakon néztem ki, gyönyörűség tárult elém. Láttam a pannonhalmi apátságot, amint ezeréves kereszténységünk sziluettjeként kirajzolódik a távolból. (Azt kérdezgettem akkor, két évnyire EU-belépésünktől: miért mondjuk azt, hogy Európához kell csatlakoznunk? Hisz itt vagyunk Európa közepén, s mi Európa, ha nem Pannónia, Európa szíve? Hisz mi évszázadokon keresztül életünkkel, halálunkkal védtük a hálátlan, vén kontinenst.) De már hívtak is a gép másik oldalára a társaim, s máris a szemközti ablakon csüngtem és vizslattam a tájat: a Balatont láttam egyben, a túlfelén Somogyországot, a hozzám közelebbin az északi oldalt, a Bakony vonulatát a sok kicsi településsel s a nagyobb Veszprémmel, Gizella városával. Láttam a folyókat, az utakat, amint behálózzák az országot, akárcsak testünket az erek. Milyen gyönyörű érzés fogott el, mikor eszembe villant, hogy én most egyben látom az ország egy jelentős darabját, amely sok magyarnak nem csupán lakhelyül szolgál, hanem a hazát is jelenti, s óhatatlanul eszembe jutott Radnóti gyönyörű-szomorú ódája, s igazán átéreztem annak mély tartalmát, mely leginkább szívvel érthető. Ennyire jó s megnyugtató érzésben ritkán volt részem az életben. Tudjátok, azt mondják, a magyar pesszimista nép, és mindent borúsan lát. Én erre azt válaszolom, meg is van rá az oka. De abban a mennyei állapotban úgy éreztem, félre a bút, valami hatalmasat látok s érzek: a hazát. Itthon vagyok, megérkeztem. Úgy éreztem, vagy csak akkor fogalmazódott meg bennem talán először, hogy a haza én is vagyok. Egyek vagyunk, elválaszthatatlan része vagyok a hazának. Az alkotóeleme vagyok s maradok is az örökkévalóságig, mert belőle vétettem: hatalmas, szeretetre méltó szülőmtől, aki tiszteletet s alázatot érdemel. Aki csak ad s szeret – érdek nélkül. A haza ilyen. A töredékét sem tudod viszonozni, meghálálni önzetlenségének. Már a tény is nagyszerű, hogy ebből való vagyok, lehetek. Ott, Pannónia felett fogalmazódott meg bennem először az is, hogy a haza éppen azért oly végtelenül személyes, mert valóban én is a része vagyok. A szülőföld az őseim, apám, anyám testéből való por és hamu. A föld, amibe eltemettettek, általuk magasztosul szülőföldünkké, melyből szüleik által egykoron ők is vétettek. A szülőföld-hazát elporladt testükből, élő lelkeikből építette a Nagy Isten. Majd ha e gondolatot továbbadjátok, váltok a haza, a szülőföld tudatos őrizőivé. Ahogy egyre közeledtünk keletre, a szememmel kerestem Bükkösdöt, a kis baranyai falut, ahol sok sváb él. Bár tudtam, hogy túl nagy a távolság, mégis szerettem volna legalább egy másodpercre megpillantani. Emlékeztek, gyermekeim, milyen vidám napokat töltött együtt a családunk még kisebb korotokban abban a szépen felújított parasztházban? S ahogyan kerestem a kis falucskát, éreztem, azért kutatom a tájban, mert az is a haza része bennem. Egy kicsit az is én vagyok. Tiszta porták, takaros házak, dolgos népség. Hát nem öröm, hogy ilyen emberek lakják a hazát? A sváb dolgos, ügyes és szereti hazáját, hazánkat. Én sváb is vagyok. Egy vagyok velük, akiket – akár Baranyából, akár Bácskából vagy máshonnan – a háború után, a kollektív bűnösség bélyegét rájuk sütve kitelepítettek Németországba. S egy vagyok azokkal, akiket ez a kitelepítés megtizedelt, mert útközben elvesztettek nagyon sok öreget, beteget, akik már nem bírták a kegyetlen megpróbáltatást. Egy vagyok velük, akiket így toloncoltak vissza az „anyaországukba”, és akik hazaszöktek onnan Magyarországra. Több száz éve telepedtek le itt őseik, mára már nekik a haza a mi közös hazánkat jelenti. Életük kockáztatásával, a könnyebb élet reményét ott hagyva sokan hazaszöktek, mert ragaszkodtak a hazájukhoz. Hiányzott volna nekik, nem voltak képesek elveszíteni, pedig ezer veszély leselkedett rájuk. Akinek Magyarország a haza, az a mi testvérünk. S az én is vagyok, aki Magyarországra hazaszökik. Milyen jól éreztük magunkat testvéreinknél - éveken keresztül vissza-vissza térve - abban az eperfás udvarú, muskátlivirágos, tornácos, kis bükkösdi sváb parasztházban! Részlet, Mészáros László: Összetartozunk című kötetének, Örökségül című írásából Folytatjuk!
Böjte Csaba, a küzdésről
Azt hiszem, akkor lesz egy hegycsúcson igazán szép a kilátás, hogyha gyalog megyünk oda fel, megizzadunk, verejtékezünk és elfáradunk. Böjte Csaba
A haza nem lehet ellenzékben
A miniszterelnök a 2013. február 22-i beszédében ismét kijelentette: a haza nem lehet ellenzékben
"Mi is várjuk Pontát"
Március 9-én, Victor Pontát mi is fogadjuk majd a BS előtt. Szelíden, békességgel, sok-sok székely zászlóval. Hogy érezze a törődést. Az a másik világ pedig érezze, hogy bármit tesz, rosszul teszi. Úgyhogy kezdjétek terjeszteni: március 9-én várjuk a román miniszterelnököt!
Bayer Zsolt
Böjte Csaba a boldogságról
Legyél azzá, amiért születtél, merd vállalni önmagad, és boldog leszel! Böjte Csaba
Böjte Csaba: Az óvodáinknak, iskoláinknak nem bajnokképző tanfolyamoknak kellene lenniük
Az óvodáinknak, iskoláinknak nem bajnokképző tanfolyamoknak kellene lenniük, nem hiszem, hogy egy iskola versenyistálló kellene legyen, ahol egyetlen dolog számít, az individuális eredmények, a sikerek, hanem az életre felkészítő, az életnek szerves részét alkotó terek, ahol egy reális világba kilépésre készítjük fel a gyermekeinket.
Böjte Csaba
Hős ismeretlenek - a távoli elődeink szeretteikért és utódaikért, a hazáért
...Zrínyi Miklósról és társairól beszélek, akik 1664. február 3-ra maradéktalanul fölégették a Balkán és a hódoltatott magyar vidékek közötti összeköttetést biztosító eszéki "hidat". A nyolc kilométer hosszú hidat életük kockáztatásával elpusztító katonák példátlan – és világra szólóan sikeres – haditette a magyar–horvát–szerb közös történelem legfényesebb fejezete. Javaslom önöknek is, emeljék le régen forgatott, e témát boncolgató könyveiket a polcról, lapozzák föl, és olvassák el a vonatkozó részeket. Megéri. E sztori ugyanis olyan pluszt képes adni a ma emberének, amelyre égetően szüksége van. S azt sem árt felfedni, azok a távoli elődök ott és akkor azért ragadtak kardot-puskát a fogvacogtató hidegben, hogy szeretteiket és utódaikat – még bennünket is – biztonságban tudhassák az ellentől. Lázin Miklós András Magyar Hírlap