Mészáros László: Örökségül – Levél utódaimnak nemzetről, hazáról, a turulmadárról…
ÖSSZETARTOZUNK - Örökségül - 4. rész Kedves Barátaink! A múlt héten új sorozatot indítottunk Mészáros László, mozgalmunk alapítójának, Összetartozunk című, 2010-ben megjelent kötetének írásaiból, azok részleteiből. Nagyon sokan kérték ezt tőlünk, valószínűleg azért mert a Patrióta Európa Mozgalom által is felvállalt és hirdetett értékekről szól maga a könyv is. Fogadják szeretettel a negyedik írásrészletet! Kérjük, osszák meg! – szerkesztőség – kála Piros-fehér-zöld a szívem Amikor gyerekek voltunk, s megláttuk a magyar trikolort, ugyanúgy skandáltuk a rímet, ahogyan ti is kicsi korotokban: piros-fehér-zöld, ez a magyar föld. A családok - régebben - korán elvetették a fiatalabb generációk szívében a hazaszeretet magvát. A legkisebbeknél például ezzel a versikével kezdték. Így volt ez nemcsak a csonka országban, hanem a határokon túl is. Kalotaszentkirályon járva hallottuk a csöppségektől: piros-fehér-zöld, édes magyar föld, míg Székelyföldön így mondták: piros-fehér-zöld, drága magyar föld… Mennyivel személyesebb, mélyebb érzelmet kifejező formák ezek! Tudjátok, ők már majd egy évszázada közvetlenül érzik, hogy mit jelent a veszély: a hazát el lehet veszejteni, el lehet veszíteni. Emlékezhettek, hogy 2002-ben, a Kossuth-centenáriumi év tavaszán én voltam a kiötlője és kivitelezője a nemzetiszalag-mozgalomnak. Nagy politikai megosztottság jellemezte már akkor is hazánkat, amelyet a választási kampány is mélyített. Szándékom szerint mindenki a szíve fölé tűzte volna a nemzeti szalagot, hiszen ha sok mindenben – vagy végletes esetben semmiben – nem értünk is egyet másokkal, az biztos: mindannyian magyarok vagyunk, tehát ha kitűzzük a szalagot, akkor a legfontosabbat, nemzeti együvé tartozásunkat azért ily módon kifejezhetjük. Sajnos, nagyon felemás lett a terv megvalósítása, mert egyesek tudatos hadjáratot folytattak a mozgalom ellen. Mint a történelmünk során már oly sokszor, némelyek nem az összefogásban, hanem a széthúzásban teljesítették ki tehetségüket. Azt is elmondhatom viszont, hogy életem és sokak életének egyik legnagyobb közösségi élménye volt, amikor a két választási forduló között, április 13-án milliónyi honfitársunk nemzeti szalagot, kokárdát tűzve mellére vett részt a Kossuth téri nagygyűlésen – rácáfolva a fanyalgókra, akik szerint a nemzeti színek, a kokárda március 15-ei „kellékek”, s máskori viselésük történelmietlen. Felemelő volt az a felszabadult öröm, az a méltóság, az a büszkeség, mellyel a polgárok tömegei kifedjezték, hogy ők magyarok. Úgy döntöttek, történelmet csinálnak, mert soha a magyar történelem során annyi ember büszke magyar mellén nem díszelgett még nemzetiszínű szalag, kokárda, mint azon a nap ragyogta tavaszi délutánon. Senki meg nem fogalmazta, de érezni lehetett a tekintetekből, az egységes akaratból, hogy míg másoknak – amint azt számtalan újságcikkben leírták – csupán egy textildarab, ami egyébként háromszínű, nekünk, a résztvevőknek a kokárda és a nemzetiszalag jelkép: a haza, a nemzet szimbóluma, nemzeti összefogásunk tárgyiasult mivolta, összetartozásunk szent kifejezése. És jól jegyezzétek meg: minden nemzet életében, így a miénkben is vannak jelképek, melyek örök tiszteletet érdemelnek, mert történelmünk során olyan tartalmak, közös érzelmek kötődtek hozzájuk, amelyek kiemelik azokat a közönséges tárgyak s fogalmak sorából, és szakrális tartalmat nyertek. Nemzeti és történelmi zászlóink, a Szent Korona, a Himnusz, a Szózat, állami címerünk, a kettős kereszt s a turulmadár. Ne engedjétek bántani őket, mert aki nemzeti jelképeinket fenyegeti – s ne legyenek kétségeink, ilyenek mindig lesznek –, a múltunkat, hagyományainkat, őseinket, a történelmünket, nemzetünket gyalázza. Részlet, Mészáros László: Összetartozunk című kötetének, Örökségül című írásából Folytatjuk!
Bayer Zsolt: Vak Csiha furulyája
Móra Ferenc egyik legszebb írása az 1848–49-es forradalom és szabadságharc korába vezet el bennünket. Az írás helyszíne Tápiószele, egy kicsike Pest megyei falu, ahová Bicske felé menet bevonulnak Damjanich János vörös sapkás honvédjei. Élükön maga Damjanich tábornok, a hatalmas termetű, szakállú hős. A templomtéren álltak meg a magyar honvédek. A falubeliek pedig leterítettek a földre egy köpönyeget, és arra hordták minden értéküket. Ékszert, pénzt, élelmet. „A hazának adjuk, fegyverre, katonára!” - mondták.
Végül egy öreg, vak koldus botorkált Damjanich elé. Ő is akart adni valamit a hazának. Előbb a kutyáját ajánlotta fel, mert az volt a legnagyobb kincse. A tábornok szelíden visszautasította. Ezután a szépen faragott botját akarta odaadni a jó öreg, de Damjanich azt sem fogadta el. S amikor a sereg indulóban volt, harmadszor is előkerült a vak koldus, és odaadta a tábornoknak csontnyakú furulyáját. Damjanich köszönte, s dolmánya alá rejtette a hangszert. Mi az eddigiekben az elgondolni való?
Először is az, hogy ma háborúzunk-e a szabadságunkért?
Másodszor az, hogy van-e valami, amiért odaadnánk minden kincsünket?
Harmadszor pedig, hogy ha semmink sincsen, vajon akad-e legalább egy csontnyakú furulyánk?
Az első kérdésre az a válasz, hogy igen, sajnos háborúban állunk. Nem csak mi, mindenki. Világháború van most, csak ezt a háborút nem fegyverekkel vívják egyelőre, hanem pénzzel. S e pénzzel vívott háborúnak tétje a szabadságunk és a jövőnk.
A második kérdésre nem tudom a választ. Nem tudom, van-e ma valami, amiben az egész magyar társadalom egyetért, s amiért képes áldozatot hozni. Csak remélem, hogy talán van ilyen. Azt viszont tudom, hogy a társadalom egyik fele képes áldozatot hozni a szabadságért és a jövőért. S azt is hiszem, hogy a társadalom másik fele is képes erre, csak még nem tudja, még nem hiszi el, hogy ez a tét.
Felebarátaink egy jelentős része azt gondolja, mindössze az a baj, hogy nem a baloldal van hatalmon. S ha a baloldal lenne hatalmon, minden gondunk-bajunk megoldódna egy pillanat alatt. Ne haragudjunk rájuk, ne vessük meg őket ezért. Legyünk türelemmel. Mindig annak kell türelmesebbnek lennie, aki tudja és ismeri az igazságot.
S mert mi tudjuk az igazságot, és tudjuk, hogy mi a tét, ezért van válaszunk a harmadik kérdésre is.
A mi csontnyakú furulyánk, amit odaadhatunk a hazának, ha már semmink sincsen, a hit és a megértés.
Hit abban, hogy a jövő záloga a jelen megnyerése és a kitartás. Hit abban, hogy ezer helyről támadva, gyalázva, kitaszítva és kigúnyolva is mennünk kell tovább a megkezdett úton, mert nincsen más út. Mert minden más út visszafelé vezet, az elmúlt nem nyolc, de hatvan év felé. Hinnünk kell abban, amiben hittek a magyar honvédek: hogy bármekkora is a túlerő, az igazság velünk van. Az igazság és a jövő pedig a szabadság és a béke. Az igazság a Haza.
S meg kell értenünk azt is, miért fenekednek ránk olyan sokan és olyan sok helyről. Azért, mert megsértettük érdekeiket, mert a Hazát előbbre helyeztük, mint az ő anyagi jólétüket, azért, mert elvettük a biztos és eddig soha, senkitől sem fenyegetett pénzüket.
Mások pedig azért fenekednek ellenünk, mert félrevezették és becsapták őket azok, akik a Hazát soha nem féltik, csak azt, amit a Hazából kisajtolhattak mindeddig. Ha ezt megértjük, mindjárt tudjuk harag nélkül szemlélni az ellenünk fenekedő, gyűlölködő arcokat.
Tehát a mi csontnyakú furulyánk a hit és a megértés.
S hogy miért van erre szükség ebben a háborúban? Móra Ferenc ezt is elmeséli:
„A bicskei csatában az ellenség első golyója Damjanich tábornokot találta. A csaták hőse hátra zökkent a nyeregben. A másik percben már kirántott karddal vágtatott előre.
- Nincs baj, fiúk! - nyugtatta meg elsápadt tisztjeit. - Csak megütött az ostoba golyó, de egyéb kárt nem csinálhatott. Megakadt valamiben.
Egy óra múlva vége volt a bicskei csatának. Az osztrák fűbe harapott, vagy elinalt, mint a nyúl. A pirossapkások kergették őket a tábori tüzek világánál egy darabon. Maga Damjanich fáradtan telepedett a tűz mellé. Ahogy ott könyököl, érzi, hogy valami töri az oldalát.
-Ugyan mi lehet az? - gombolta ki nagy kíváncsian a dolmányát. Vak Csiha furulyája volt. Csontnyaka széttörve, benne a megakadt golyó.
Az mentette meg aznap a hadak oroszlánjának életét.”
Hát ezért. A hit fog megmenti bennünket. Mindannyiunkat. Azokat is, akik nem képesek hinni, csak gyűlölni.
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Martin Luther King mondta
Állítom nektek,ha egy ember semmit sem talál, amiért meg tudna halni, akkor élnie sem érdemes.
Martin Luther King
Juhász Gyula: Érezzük, hogy hitünknek szárnya van
Lehet, hogy gyenge még a hangunk Lehet, hogy léptünk még bizonytalan, De indulunk a szépet, jót akarjuk, Érezzük, hogy hitünknek szárnya van. Juhász Gyula
Orbán
Beszéljünk nyíltan! Ez nehéz küzdelem lesz, és szükségem van a magyar emberek támogatására, hogy megmutassuk ezeknek a gátlástalan vállalatoknak, hogy Magyarország nem hagyja magát, itt a magyar állampolgárok érdeke érvényesül. Orbán Viktor parlamenti, napirend előtti felszólalásából - 2013. március 11.
Mészáros László: Örökségül – Levél utódaimnak nemzetről, hazáról, a turulmadárról…
ÖSSZETARTOZUNK - Örökségül - 3. rész Kedves Barátaink! A múlt héten új sorozatot indítottunk Mészáros László, mozgalmunk alapítójának, Összetartozunk című, 2010-ben megjelent kötetének írásaiból, azok részleteiből. Nagyon sokan kérték ezt tőlünk, valószínűleg azért mert a Patrióta Európa Mozgalom által is felvállalt és hirdetett értékekről szól maga a könyv is. Fogadják szeretettel a harmadik írásrészletet! Kérjük, osszák meg! – szerkesztőség – kála Tebenned bíztunk eleitől fogva… Madridi gépünk már landoláshoz készülődött. Vecsésen túl nagy ívet rajzolt az égbolton, hogy ráfordulhasson a leszállópályára. Én most is az ablakra tapadtam, összpontosítva az alattunk kirajzolódó Közép-Pest megyei kis települések jól kivehető rajzolatára. Pándot próbáltam megtalálni, s úgy tűnt, egy szemvillanás erejéig meg is pillantottam a távolban – de gondolataimban mindenképpen. Visszaidéztem, milyen büszkeség töltötte el a szívemet, amikor már felnőttként először mehettem el ebbe az ország közepén fekvő, mégis Isten háta mögöttiséget idéző kis falucskába egy ünnepségre. A nagyapám, a Ti déd-, illetve ükapátok századik születésnapjának tiszteletére a falu közössége új síremléket állított. Nagyapám olyan ember volt, akire nemcsak a családja néz fel, hanem a halála után több mint negyven évvel az a faluközösség is, amelyiket híven szolgált. A sírkövére Pál apostolnak a Timóteushoz írt II. leveléből vett idézetet vésték a hálás helybéliek: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam…”. Így emlékezik a közösség egykori egyházi, szellemi vezetőjére, aki úgy szerette hazáját, hogy híven szolgálta az övéit, ahogyan az egy hazafitól elvárható: a legínségesebb időkben szinte a semmiből, a lélek erejéből, az általa elért összefogással templomot, iskolát, kultúrházat építettek, s töltötték meg azokat nemzetet, jövőt építő hasznos élettel. A hazának ilyen hétköznapi hősökre, szolgálókra van szüksége. Ezt soha el ne feledjétek! A haza az ilyen nagyapák, déd- és ükapák öröksége. Vigyázni kell rá! Az ősökről emlékezve nem hagyhatom szó nélkül a szülőket, akik a legközelebb állnak hozzánk, s akiknek elvesztése a legnagyobb fájdalmak közé tartozik mindannyiunk gyarló életében. Apám hirtelen halálának megrázó élménye mélyítette el bennem még jobban a haza iránti elkötelezettségemet, mert attól kezdve úgy éreztem, hogy most már őnélküle is meg kell valósítanom tanításait. A felelősség kizárólag az enyém lett. A haza képe s szeretete csak a szülők alakjával s a gyermek szülő iránti tiszteletével lehet teljes. Édesanyád bölcsődala, simogatása, feltétel nélküli szeretete olyan, amilyet felnőttkorban csak a haza nyújthat számodra, és csak a nemzeti közösségbe való tartozás katarzisélményével vethető össze. Így elmélkedtem tehát a repülőgépen, miközben földet értünk. S amikor utoljára zöttyent a gép, s kerekei Isten segítségével találkoztak az anyafölddel, a kilencvenedik zsoltárt énekeltem magamban, mert édesanyám, a ti nagy-, illetve dédanyátok jutott eszembe, akinek ez volt a legkedvesebb egyházi éneke. Akkor, amikor a hazáról, a nemzetről gondolkodtam, újra eszembe villant: Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram! Téged tartottunk hajlékunknak, Mikor még semmi hegyek nem voltanak, Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva Te voltál és te vagy, erős Isten, És te megmaradsz minden időkben. Kint, a sírnál is mindig eszembe jut: anyám azt kérte, hogy a temetésén is ezt énekeljük el. S most is, amikor a hazára gondoltam, ezt énekeltem. Mert ahogyan szülők nélkül nem értelmezhető a haza, úgy számomra e zsoltár is a hazához tartozik, a haza pedig nem létezhet Isten áldása nélkül. Részlet, Mészáros László: Összetartozunk című kötetének, Örökségül című írásából Folytatjuk!
Egy régi, vérbeli magyar kommunista véleménye pártjáról az MSZP-ről - rövid lapszemle
Hegyi Gyula szerint a jobboldal a sikerét végső soron annak köszönheti, hogy – nem utolsósorban a liberálisok nyomására – a szocialisták feladták saját ideológiájukat, s így a közösségi élményekre, kollektív történelem- és kultúraértelmezésre, egységes világlátásra törekvő embereknek (főleg a fiataloknak) leginkább csak a jobboldali ideológia maradt.
A szocialisták, szociáldemokraták az elmúlt két évtizedben – s nemcsak Magyarországon, hanem a nyugat-európai országokban is – a legsúlyosabb kritikákat azért kapták, mert úgymond feladták a dolgozó emberek képviseletét és a közösségi társadalom értékrendjét, túlságosan nagy engedményeket téve a nagytőkének és a multiknak.
Ezzel egyrészt maguk is hozzájárultak a jóléti társadalom meggyengítéséhez, másrészt átengedték a radikális szociális tematikát a szélsőjobboldali, esetenként szélsőbaloldali pártoknak. Amikor a pénzügyi-gazdasági válság lecsapott, és a spekuláció lufija kipukkadt, a szocialisták késlekedtek kihasználni a kiváló alkalmat a saját eredeti, kapitalizmuskritikus ethoszukhoz való visszatérésre.
Az MSZP vereségében mindháromszor jelentős szerepe volt annak a közvélekedésnek, hogy a párt már nem a szegényeket és a dolgozó embereket, hanem a hazai és külhoni nagytőkét, s a tőke számára kedvező liberális gazdaságpolitikát képviseli.
Népszabadság
Esterházy János (Nyitraújlak, 1901. március 14. – Mírov, Csehszlovákia, 1957. március 8.)
Csehszlovákia legjelentősebb magyar mártír politikusa.
Emberi jellemének, életszemléletének kialakulásában nagy szerep jutott családjának, illetve azoknak a családi tradícióknak, amelyek hosszú évszázadok során jellemző vonásává váltak a történelmi Esterházy családnak.
Az 1938-ban, az első bécsi döntés után, Kassa képviselőjeként a város átadásakor sokak meglepetésére bejelentette, hogy a visszacsatolás ellenére Szlovákiában marad az odaszakadt mintegy 65-70 ezer magyarral vállalva sorsközösséget, bár Magyarországon felsőházi bársonyszék és tárca nélküli miniszteri poszt várt volna rá.
A város átadásakor mondott beszédének első mondataiban nyilvánosan kérte Horthy kormányzótól, hogy tartsák tiszteletben a Magyarországhoz került szlovákok jogait. A Tiso-féle Szlovák állam diktatórikus politikai körülményei között nagy kitartással szervezte meg a magyar néptöredék saját hagyományaira épülő politikai és kulturális életét.
A nagyrészt szórványban élő, alig százezer fős szlovákiai magyarság megmaradásának érdekében kidolgozta az osztályon, felekezeten és fajon felüli nemzeti összefogás programját. Ennek jelmondata a „Magyar Család” összefogása, első konkrét eredménye pedig a „Magyar Ház” program építésének beindulása volt.
A második világháború kirobbanásakor tevékenyen részt vett a lengyelországi menekültek magyarországi befogadásának szervezésében, és írásaiban, nyilatkozataiban a szlovákiai magyarságot a lelkiismeret intő szavának betartására szólította fel.
Egyetlen magyar képviselőként az önállóvá vált Szlovákia parlamentjében (és a parlamenten kívül magánemberként) védelmébe vette az üldözött szlovákiai magyarokat, szlovákokat, cseheket és zsidókat. Mindvégig következetes hirdetője maradt a magyar-szlovák egymásra utaltságnak és sorsközösségnek. („Mi a szlovák népet … mindenkor testvérünknek tekintettük és fogjuk tekinteni a jövőben is. Az ezeréves sorsközösség az Úristen műve volt, és ezt a sorközösséget emberi erő szét nem bonthatja.”)
Sohasem vált az egész államberendezkedést egyre jobban befolyásoló náci ideológia kiszolgálójává.
„A mi jelünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt.” – mondotta.
1942. má-jus 15-én, egyedüli képviselőként nem szavazta meg a zsidók deportálásáról szóló 68-as számú törvényt. Nyitraújlaki házában üldözött zsidókat bújtatott. Magyarország 1944-es hitleri megszállása ellen memorandummal tiltakozott, melyet a pozsonyi svájci követségen keresztül juttatott el a szövetséges nagyhatalmakhoz.
Egy ízben nyilvános helyen jelentette ki, hogy az önálló Szlovák állam lényegében egy nagy „svindli”.
Kijelentéseiért feljelentették, megvonták parlamenti mentelmi jogát és képviselõi mandátumát, majd Szlovákiában bíróság elé állították. 1944 karácsonyán Budapesten a nyilasok is letartóztatták és halálosan megfenyegették az őket Esterházy részéről ért éles bírálatért és azért, mivel nem volt hajlandó pártját nyilas párttá átszervezni. A háború vége felé háborúellenes megnyilatkozásaiért a Gestapo is hajtóvadászatot indított ellene.
Menekülve, bujkálva vészelte át a háború utolsó időszakát és bár elmenekülhetett volna, mégis a helyén, Pozsonyban maradt, mint mondta: „Ezen a földön születtem, szívem lelkem gyökere annyira ezen a földön él, hogy itt maradok köztetek, és veletek fogom átélni a rossz napokat is… mert ha másokat maradásra bíztatok, én sem mehetek el innét.”
A háború befejezése után szlovákiai magyar értelmiségiekkel együtt memorandumot készített, amelyben a csehszlovák hatóságok védelmét kérték a magyar lakosság üldözése, kibontakozóban lévő kollektív jogfosztottsága miatt.
A memorandum átadása érdekében kihallgatást kért Gustáv Husák belügyi megbízottól, aki letartóztatta, s átadta őt az NKVD pozsonyi rezidenseinek. Legközelebbi hozzátartozóit, feleségét, gyermekeit soha többé nem láthatta. A szovjet belügyi szervek tíz pozsonyi magyarral együtt 1945 júniusában Moszkvába hurcolták, ahol koholt váddal tíz év javító munkatáborra ítélték. A Gulágok poklát megjáró Esterházy János a sarkkörön túl végzetes tüdőbetegséget kapott, egészségi állapota válságosra fordult.
Közben Pozsonyban 1947. szeptember 16-án – távollétében – a Csehszlovák Köztársaság felbomlasztásának és a fasizmus kiszolgálásának vádjával kötél általi halálra ítélte őt a Pozsonyi Szlovák Nemzeti Bíróság, de később azt életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták.
1957. március 8-án, 56 éves korában halt meg, 12 évnyi, rabságban eltöltött súlyos szenvedés után.
Patrióta Európa Mozgalom
Böjte Csaba a szülői szeretetről
"A szülői szeretet hasonlít leginkább a krisztusi szeretethez: az édesanya nemcsak világra hozza, dajkálja, babusgatja gyermekét, hanem felneveli, feltarisznyálja és útnak indítja. Ha szükséges, beadja a keserű pirulát, szeretettel inti és a helyes irányba terelgeti magzatát…"
Böjte Csaba (1959) - ferences szerzetes
Böjte Csaba a szeretetről
A szeretet olyan játék, mint a tenisz: te elütöd a labdát, a másik visszapattintja. Néha elhibázod, néha elhibázza. De újra szerválsz, míg egyre jobban játszol. Az a legcsodálatosabb, ha megtalálod azt, akivel egy életen át játszhatod.
Böjte Csaba