Felzárkózási kilátások
Bár sok közgazdásznak nem tetszenek a kormány stratégiai megállapodásai, az alapelgondolás nagyon is támogatható. Különösen azért, mert a magyar gazdaság növekedési motorja a kivitelre történő autógyártás. Az e téren „kivételezetti körbe” kerülő cégek – Audi, Daimler, Suzuki, Hankook stb. – pedig „sokat használnak” a magyar GDP-nek. Ráadásul az autószektor beszerzési indexe azt jelzi, hogy a magyar mutató meghaladja a régióét.
Szajlai Csaba
Magyar Hírlap
Bayer Zsolt: Levél, nem tudom, kinek
1. A Kosztolányi–Meillet-affér Paul Jules Antoine Meillet. Magyar nyelven elég kevés információ érhető el róla, de ha valaki beüti nevét a Google-ba, az angol nyelvű Wikipédia mégis kiadja a nevét. S ebben egyebek mellett a következőket lehet róla olvasni: „Egyike a korai huszadik század legfontosabb francia nyelvészeinek. … Ma úgy emlékeznek rá, mint nyelvészek és filológusok egész generációjának mentorára, akik a francia nyelvészet középpontjává váltak a huszadik században – mint például Émile Benveniste, Georges Dumézil és André Martinet.” Martinet 1999-ben, Dumézil 1986-ban halt meg, tehát bátran nevezhetjük őket kortársainknak.
Mi persze ismerhetjük Meillet nevét, mégpedig Kosztolányi Dezső által.
Ugyanis Kosztolányi Dezső 1930-ban a Nyugatban publikált egy írást A magyar nyelv helye a földgolyón címmel, amelyet Antoine Meillet-nek címzett.
Azért írta meg ezt Kosztolányi, mert Meillet egy vaskos könyvet írt Les Langues dans l’Europe nouvelle (Az új Európa nyelvei) címmel. Ebben a munkában egyebek mellett például a következőket írja a magyar nyelvről:
„Ha a német az egész Osztrák–Magyar Monarchia nyelve maradt volna, legalább megőrizte volna azt a tekintélyét, hogy a császárság nyelve; de azzal, hogy a magyart a kettős monarchia egyik felében hivatalos nyelvül fogadták el, megtört a német nyelv kiváltságos helyzete. A német telepesek és a zsidók, akik Magyarországon számosan vannak s a háború előtt nagy szerepet játszottak, kénytelenek voltak megtanulni magyarul, amennyiben érvényesülni akartak a magyar államban s ezáltal elvesztek a közhasználatú német nyelv befolyása számára. Mert Magyarországon az uralkodó rend erőszakkal terjesztette nyelvét. (…)
Egyébként a magyar nem régi civilizációs nyelv. Szókincsében mindenféle külső hatás nyomát viseli; telis-tele van török, szláv, német, latin kölcsönszókkal, s ő maga alig gyakorolt a szomszéd nyelvekre tartósabb hatást. (…)
A magyar nyelv nem tartozik ahhoz a nyelvcsaládhoz, mint a legtöbb Európában beszélt nyelv, különösen Európa ezen a táján; szerkezete bonyolult, senki se tanulja meg könnyűszerrel. Magyarországon kívül teljesen ismeretlen. A magyar alattvaló, aki nem tud más közhasználatú nyelvet, mihelyt túljut Magyarország határán, nem képes magát megértetni, sőt alig képes valahol még tolmácsot is találni. (…) Azon a napon, melyen Magyarország oligarchikus szervezete engedett volna a világon végigsöprő népies mozgalomnak, a magyar nyelv elsöprődött volna a főúri rend romjaival együtt, mely ezt a nyelvet erőszakkal kényszerítette másokra. Mert a magyar nyelvet csak ennek a rendnek politikai ereje védelmezte. Ez a nyelv nem rejt magában eredeti civilizációt. (…) Irodalmának nincs tekintélye.”
Ennyi vérlázító gyalázat, igaztalan ostobaság olvastával az ember nem is érti, miképpen írhatott ilyesmit papírra egy elismert, Európa-hírű tudós. És Kosztolányi sem értette igazán. Vagy ha értette, bölcsen hallgatott róla, még válaszcikkében is. S a mi drága, tudós költőnk ilyesmikkel érvelt a rosszindulatú ostobasággal szemben:
„Nem is lehet a racionalizmust a természet jelenségeire alkalmazni. A nyelvre se lehet, mert az is természeti jelenség, az élet eleven szövete. A XVII. század nyelvészeti racionalizmusának nem egy baklövése onnan származik, hogy ésszel akarta megközelíteni a nyelvet. Fölboncolta, de a sejteken kívül semmit se talált. Nem látta meg azt, ami lényeges benne. Nem látta meg, hogy milyen nyomot hagytak rajta elevenek és holtak vágyai, indulatjai, hogy a lélek munkálja meg a nyelvet, hogy a lélek forrósága olvasztja meg és ragasztja össze, hogy a lélek »műveli ki«, és ehhez a titokzatos folyamathoz képest jelentéktelen semmiség az a »civilizációs tény«, vajon a nyelvet mellesleg csiszolják-e azok, akiknek véletlenül ez a szenvedélyük és mesterségük, az úgynevezett költők és az írók. Ebből a magas szempontból minden nyelv egyenlő. »Szabadság, egyenlőség, testvériség«, még a pokolban is, még a nyelvészetben is. Nincs, nem volt, nem lehet »barbár nyelv«.”
S még hozzáteszi: „Ha valaki tényleg ismer egy irodalmat, vagyis eredetiben – mert irodalmat nem lehet tartalmi kivonatokból megítélni –, s ilyesmit állít róla, azzal nem illik vitatkozni. Mindenkinek jogában van megformálni egyéni véleményét. De ez nem az ön egyéni véleménye, hanem mások véleménye. Sommázása mások állítólagos véleményének, mely azt a balhiedelmet keltheti, mintha a világ közvéleménye volna. Ez ebben a formájában túlzás. Irodalmunknak van némi tekintélye. Petőfi tekintélyes hatást gyakorolt egész Európára, s a XIX. század legnagyobb alkotóira, akik rajongva helyezték őt a legnagyobbak, Homérosz, Dante és Shakespeare mellé. Hogy ezt belső mély értékénél fogva különben is megérdemli, azt csak mi tudhatjuk, akik anyanyelvünk édességében élvezzük őt. Ebbe – fájdalom – nincs módom önt beavatni. Talán nem is igen óhajtaná. Ön csak irodalmunk külső »civilizációs« hatását vonta kétségbe. Ezért találomra néhány véleményt idézek, s szembeszögzöm az ön véleményével.
Carlyle ezt írja Petőfiről: »Petőfi dalaiban a tisztán emberit tartja szem előtt, s épp ezért hasonlít Goethéhez, a dalköltőhöz, és épp oly nagy, mint Goethe.« Hermann Grimm: »Petőfiben olyan embert látok, akit minden népek legnagyobb költői közé kell sorolni.« Heine: »Németországban senkit se helyezhetnék melléje; bennem is csak kevés ily ősi hangja nyilatkozik meg a Természetnek.«
Végül csak a jelenkor legelőkelőbb francia szellemét szólaltatom meg, Paul Valéry-t, a francia akadémia tagját, aki néhány jelenkori magyar író francia nyelven is megjelent elbeszéléseiről ezt írja: »Tömörségükben és tökéletességükben Flaubert-re és Maupassant-ra emlékeztetnek.«
Bizonyára idegenül érzi magát, igen tisztelt tanár úr, a véleményével együtt, a lángelmék e társaságában. De – megnyugtatom – azért nincs egészen egyedül. Idők során akadtak már egyesek, akik megkongatták fölöttünk a halálharangot. Herder így vélekedett: »A magyarok most a szlávok, németek, románok és más népek között az ország lakosságának legkisebb részét alkotják s századok múltán talán nyelvüket is alig találjuk majd meg.« Herder ezt 1820-ban írta. Három évre rá megszületett Petőfi, akit ma világszerte sokkal többen ismernek és emlegetnek, mint ezt a derék és halavány széplelket. Veszedelmes dolog jósolgatni, azonban mi már megszoktuk az ilyen halál-jóslatokat is s bizonyos edzettséggel nézünk velük farkasszemet. Parasztjaink azt tartják, hogy akinek holthírét költik, az sokáig él. Úgy látszik, ez a népekre és nyelvekre is áll, melyeknek élete és halála felől nem emberboldogító, racionalista nyelvészek döntenek, hanem esztelenebb és irgalmasabb erők. Csak ez a vigaszunk.”
Igen. És ismétlem: Kosztolányi vagy nem tudta, vagy nem akarta megemlíteni Meillet művének pőre és egyértelmű politikai szándékát – holott csak ezt az egy bekezdést elolvasva nyilvánvalóvá válik minden:
„A cseh nyelv múltra tekinthet vissza és a XIX. században civilizációs nyelvvé vált. Törhetetlen erővel tökéletes civilizációs nyelvet teremtettek maguknak a csehek. A románoknak fölöttébb fejlett irodalmi nyelvük van, mely a román nyelvcsoporthoz tartozván egyenrangú a nagy nyugat-európai nyelvekkel. A horvátok Európa egyik legigézőbb irodalmi nyelvével rendelkeznek.”
Arról van szó, hogy Meillet egyszerűen csak ki akarta szolgálni az antant és a kisantant politikai igényeit, és ideológiai-kulturális magyarázatot óhajtott szolgáltatni a trianoni békediktátumhoz. Vagy azért, mert hitt benne, vagy pedig azért, mert megvették.
Erre hívja fel a figyelmet Sturcz Zoltán is A Kosztolányi–Meillet vita körülményei és utóélete című tanulmányában: „Fincziczky István a Magyar Nyelv 1930. november-decemberi számában ismét foglalkozik a témával, de már igazában a Kosztolányi-tanulmány Nyugat-beli megjelenésére hívja fel a figyelmet. Fincziczky szavait idézve: »Meillet lassan hírhedtté váló könyve« olyan mű, amely »…példátlan mostohán bánik el a magyar nyelvvel…«, viszont »…valamennyi utódállam nyelvét igézőnek, fejlettnek tartja…« és a »…magyar irodalmat is elintézi« (Fincziczky 1930b).
Fincziczky elemzése arra is rávilágít, hogy Kosztolányi miért vállalkozott ennek a tanulmánynak a megírására: Kosztolányi Meillet könyvét nemcsak a magyar nyelv, hanem a magyar irodalom, a magyar kultúra elleni igaztalan, tárgyszerűtlen és tényszerűtlen, sőt tendenciózus műnek ítélte. Az írót erősen felkavarta és bántotta, hogy mindezt egy művelt francia tette, akinek a kultúráját, nyelvét oly magasra értékelte, és amely kultúrának az irodalmáról igen nagy véleménnyel volt, számtalan francia szerző írásának magyarra fordítása vagy ismertetése az ő érdemének tudható be.
Nem véletlen, hogy 1932-ben megkapja a francia Becsületrend Lovagja kitüntetést. (…) Meillet 1918-ban »Les langues dans l’Europe nouvelle« (Az új Európa nyelvei) címmel jelentet meg egy 344 oldalas munkát, amely véleményem szerint már címében is tendenciózus, politikai ihletésű, sőt provokatív, ha figyelembe vesszük, hogy az I. világháború utolsó évében és a párizs-környéki békék és diktátumok politikai előkészítő szakaszában íródott. Ezzel a címmel jelenik meg újra a munka 1928-ban, talán némi politikusi hátszéllel is támogatva, hogy bizonyos tudományos hátteret adjon az antant és a kisantant döntéseknek. Ez immár 495 oldalas könyv. A legújabb Kosztolányi-monográfia írója, Szegedy-Maszák Mihály ebben az ügyben kategorikusan fogalmaz: »Nyilvánvaló, hogy Az új Európa nyelvei az 1920-ban kötött békeszerződés tudományos igazolásának igényével készült.« (Szegedy-Maszák 2010, 528)”
Ha úgy érzik, hogy a mai Magyarországgal szembeni igaztalan, tendenciózus támadások miatt idéztem meg most a Kosztolányi–Meillet-affért, hát jól érzik.
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Jelöltjelölés
Történelmi jelentőségű kijelentést tett Bajnai Gordon, jelezve, hogy cégek, pártok, nemzetek vezénylésének nemcsak a gyakorlatban virtuóza, hanem az elmélet is a kisujjában van, alig győzi kirázni onnan. Szólt vala pedig a bölcs szentencia ekképpen: „Miniszterelnök az lesz, akit erre az ellenzék nagy többsége felkér. Önjelöltből általában nem lesz jelölt.”
...Többnyire választások kellenek hozzá, amelyen – az ellenzék szempontjából sajnálatos módon – a kormánypártiak is részt vehetnek, ami jelentős mértékben korlátozhatja az ellenzéki elképzeléseket.
Persze, nem mindig szükségeltetnek választások a kormányfői címhez, maga Bajnai a példa rá, olykor csak kinevezik az embert a kormány élére, de azt általában a kormánypártok teszik.
Ugyanakkor lehet, hogy Bajnait azok a kusza emlékek zavarták meg, mikoron még a baloldali miniszterelnököt elég volt felkérni és kinevezni, szó sem volt jelöltségről, csak kijelölésről, választásról, csak kontraszelekcióról. Az egyetlen párt kormánypárt és ellenzék is volt egyben, pozitív diszkriminációra érdemes kisebbség és elsöprő többség.
Ugró Miklós
Magyar Nemzet
A XXI. század egyháza
XXI. század egyházától sem kell digitális forradalmat várni, hanem azzal újul meg, hogy visszanyúl a múlthoz, a falusi plébániákat helyezi előtérbe. Jó papokat képez, s figyel azokra, akik életüket Istennek ajánlották, nehogy visszaéljenek a bizalommal.
Ferenc pápa egyháza egyelőre csak körvonalazódik, de az biztos, hogy ezeket a körvonalakat nem a templomok fogják kijelölni, hanem a városok, a terek, a kávézók, a repülőterek, a mobiltelefonok.
Sitkei Levente
Magyar Nemzet
Európa, és az ő "komoly" harca az "offshore-lovagok" ellen
Úgy tűnik, Európában is maradtak helyek, ahová az adózatlan pénzek szívesen vándorolnak. de mit gondoljunk az újra fellángoló, eltökélt offshore-ellenes harcokról, amikor az Európai Újjáépítési és Fejlesztési bank alelnöki posztjára egy "adóoptimalizálásáról" elhíresült volt jegybankelnököt, bizonyos Simor Andrást neveznek ki?
Pósa Tibor
Magyar Nemzet
Kierkegaard, Marx és a három áruló
Nagy talány, hogy miről is tud vitatkozni Heller Ágnes és Bauer Tamás Paul Lendvaival. Illetve, hogy mennyi szót érdemel mindez. De mivel mindenki hosszasan hozta e nagy hírt, mi sem mehetünk el mellette.
Szóval: miről tudnak ezek vitatkozni? Talán, hogy melyikük tud gyalázatosabb hazugságot mondani Magyarországról. Vagy versenyezni abban, hogy ki gyűlöli jobban szülőhazáját. Mindenesetre Bécsig kellett annak menni, ki élőben is meg akarta hallgatni, hogyan válik ismét hazaárulóvá három igencsak kétes megítélésű balliberális (vagy mifene) figura. Nem mellesleg ez ma Gyurcsány Ferenc szellemi holdudvara.
Össze is hordtak hetet-havat. Megmondták a tutit. Volt itt „hidegháborút folytató Orbán”, diktatórikus berendezkedés, vagy éppen „leválthatatlan párt”. „Horthy-rendszerhez hasonlatos” diktatórikus Orbán-rendszer. És persze hülye, becsapott, manipulált, agymosott magyar polgár, aki most is a regnáló kormányra szavazna. Ja és ne feledkezzünk meg a szokásos meséről: sok a rasszista és az antiszemita magyar.
Heller Ágnes múltja és jelene jól ismert. A filozófusasszony, (aki néhai férjét is elárulta, csakhogy mentse a bőrét), gyakorlatilag havonta pocskondiázza Magyarországot.
Máskor pedig a magyar embereket alázza meg, vélt rasszizmusuk miatt, valamelyik európai liberális napilapban. Fel sem lehet már sorolni botrányos megszólalásainak számát. Emlékezetes és említésre méltó viszont, mikor az Európai Parlamentben, szemrebbenés nélkül letagadta a 2006-os rendőrterrort, amiben legkedvesebb ex-miniszterelnöke Gyurcsány felelőssége is felmerült. „Senkit nem lőttek meg” – bagatellizálta a 2006-os politikai rendőrattakot Európa nyilvánossága előtt. Pedig egy filozófus Platón óta az igazságot tartja a legfontosabbnak.
De hát nincs itt min csodálkozni! Milyen filozófus is az, aki Kierkegaard Vagy-vagy című könyvéhez 1978-ban írt előszavában a polgári társadalmak válságáról ír. „Immár majd százötven esztendeje itt helyezkedik a választás: Kierkegaard vagy Marx; vagy-vagy”. – írja.
Szerinte a liberális-polgári demokráciák ideje lejárt, és csak két történelmi választás maradt. Ő pedig – a 70-es években – egyértelműen Marxot választja.
Az 1994-es kiadásban viszont már így szól ugyanennek a könyvnek, ugyanazon előszava: „Én már vagy húsz esztendeje lemondtam némi rezignációval a nagy elbeszélésről, és ezzel (Marx után) Kierkegaard-t választottam”. Ez aztán pálfordulás! Marxistából liberális, majd mára a demokrácia leghangosabb bajnoka. Röhej, egy igazságot kutató filozófustól!
A boszorkány egyébként, ha éppen nem az ország lejáratásán ügyködik, manapság Gyurcsány rendezvényekre jár... Seprű nélkül ugyan, de sokat repül ezért mostanság Budapestre. Folt a zsákját – tartja a mondás.
Az est másik főszereplője, Bauer Tamás, nagy terhet hordoz lelkében. A család és a neveltetés terhét. Apja, Bauer Miklós, az egykori ÁVÓ és ÁVH kínzótisztje volt. A körömletépéseiről volt hírhedt.
Marosán György már 1962-ben „körmös-Bauernek” nevezte egy nyilvános beszédében. Ismert volt továbbá újító szellemisége, kreativitása – mármint a kínzások területén. Például a fejre csöpögő víz, vagy a fejen elhelyezett és gumibottal vert, visszhangzó vödör, melyek őrületet okoznak. Ezek mind az ő szellemi termékei voltak. (Copyright Bauer)
Habár felelősségre sohasem vonták (jellemző a rendszerváltásra) több szemtanú is különösen kegyetlen, szadista emberként jellemezte. Ráadásul megállapítható felelőssége Ries István, egykori igazságügy-miniszter halára kínzásában is. Kíváncsiak vagyunk: járt -e a kis-Bauer apa „dolgozójában”?
Mondják: a gyermek nem felelős apja bűneiért. Mindenesetre olyan nagy feszültség azért nem lehetett közöttük, hisz az emberkínzó Bauer Miklóst saját fia hozta össze Eörsi Mátyás párttársával, a rendszerváltás után, akik ezután közös ügyvédi irodát nyitottak.
Furcsa, ugyanakkor jellemző és jelképes történet ez. Eörsi Mátyás az emberi jogok védelmére létrehozott Európa Tanácsban tevékenykedett Gyurcsány megbízásából, miután közös vállalkozást irányított az embereket kínzó állami terrorszervezet egykori tisztjével. De ez legyen az ő lelkiismeretének problémája.
Bauer Tamás egyébként szintén az MSZMP-ben kezdte politikai karrierjét. Az állampártból az abortuszról vallott megengedő nézetei miatt zárták ki 1974-ben. Szerinte a kádárizmusban túl szigorú volt a terhességmegszakításról szóló törvény. Így lett ő nagy liberális ellenzéki....
A rendszerváltás után szép karriert futott be Bauer a szadeszben. Parlamenti képviselőként jelentős szerepe volt abban, hogy 1994-ben a liberálisok összeborultak az egykori kommunistákkal. Elárulva ezzel a rendszerváltást és a demokráciát.
Bauer Tamás egyébként, amikor éppen nem a szülőhazáját gyalázza, Gyurcsány alelnöke a Demokratikus Koalícióban.
Paul Lendvait, a bécsi rendezvény vendéglátóját, szintén nem kell bemutatni. Orbán-utálatánál csupán a saját kényszeres személyiségzavara a legszembetűnőbb.
Úgy szégyelli, hogy magyarnak született, mint azok a skizofrén emberek, akik egy napon arra ébrednek, hogy férfiből nővé akarnak válni. Vagy fordítva. Aztán milliókat költenek hormonokra és operációkra. Paul Lendvai már évek óta igyekszik átoperáltatni a lelkét. És milliókat költ Ausztriában, Magyarország lejáratására.
Bécsben gyalázkodott most Gyurcsány szellemi holdudvara.
Nem először és valószínűleg nem is utoljára. Jó kis este volt ez, talán csak Gyurcsány udvari bolondja, a bértollnok Debreczeni József hiányzott. De csak egy kicsit...
www.tutiblog.com
Bayer Zsolt: Vörös (e)migráció
A minap összeült Bécsben Heller Ágnes, Paul Lendvai és Bauer Tamás. Azért ültek össze, amiért ők és társaik össze szoktak ülni jobboldali kormányzás idején: elsiratni a magyar demokráciát meg előrevetíteni a diktatúra és a pogromok rémét. Ott ült velük szemben a százfős hallgatóság, no és persze a média. A százfős hallgatóság alélt volt a gyönyörtől, hogy egy levegőt szívhat e három kultúrhérosszal, a média pedig odament tenni a dolgát: felnagyítani, megkérdőjelezhetetlenné tenni a három ismert karakter szavait, véleményét, vádjait, rágalmait, nyomorúságát és bánatát.
Ül a három jól ismert karakter a pódiumon, a háttérben Franz Vranitzky egykor volt osztrák kancellár „ministrál a fekete miséhez”. Nézem őket. Először csak az tudatosodik bennem, hogy mennyire hasonlítanak egymásra. Ők valahogy mind elkezdenek Heller Ágnesre hasonlítani egy idő után – majd figyeljék csak meg, Konrád Györgyöt már össze is keverhetjük vele egy búbánatos alkonyatban. De ez a kettő is: asszonyosak, „hellerágnesesek”…
S aztán mindegyiknél ott a hibátlan múlt.
Bauer Tamás 1966-ban lépett be az MSZMP-be. Ami logikus lépés annak ismeretében, hogy honnan jött. Mert önmagában természetesen semmit sem jelent, hogy ki az apja valakinek, de ha nem következik be hamar a nyílt és látványos lázadás, akkor azért csak meghatározza az emberfiát a családja. Így határozta meg Bauer Tamást az apja, a „körmös Bauer”, a keményvonalas kommunisták egyik legszadistább kihallgatótisztje.
Szóval Bauer 1966-ban, húszévesen belép az MSZMP-be, ahonnan 1974-ben kizárják. Álljon itt - mert nagyon jellemző! -, hogy miért: azért, mert ellenezte az abortusz szigorítását. Hát persze, Istenem… S innen vezet Bauer útja az SZDSZ-be s onnan Gyurcsány ölébe.
A másik hibátlan pedigré Lendvai Pálé.
Ő ifjúkorában a Szabad Nép, majd az MTI újságírójaként dolgozott. Olyan nagyszabású remekművek kötődnek hozzá, mint a Tito, a magyar nép ellensége (1951) című rákosista propagandaanyag.
Horváth József, Kádár titkosszolgálatának vezetője a Tábornok vallomása című, 1990-ben megjelent kötetében így emlékezik Lendvai Pálra, legkedvesebb tanárára: „Végtelen tapintattal irányított. Ő úgy javasolta a tennivalókat, hogy nekem csupán bólogatni, egyetérteni kellett.” S hogy hol oktatta Lendvai Horváthot? Hát az ÁVH szombathelyi karhatalmi ezredének pártbizottságán.
Aztán emigrált Lendvai Bécsbe, és azóta ő az egyik megmondóember, már ha demokráciáról, európaiságról és persze Magyarországról van szó.
S a legkiválóbbak legkiválóbbika: Heller Ágnes. A vegytiszta kommunista.
Még az MDP-ben kezdte pályafutását, s egy kicsit mindig „balra” állt a fennálló és létező kommunizmushoz képest (ebben hasonlítanak hozzá leginkább kései utódai, Demszky és Haraszti Miklós, a két derék maoista…). Majd 1956 után - ahogy ő fogalmaz: „kényszer hatása alatt” - megtagadja a forradalmat, és marad a „rendszerben”, ahonnan 1977-ben emigrál, és kiváló múltjának köszönhetően szédítő karriert fut be a dicső Nyugaton.
Ahogy elnézem őket, rádöbbenek, miért talált ennyire egymásra a ’68-as nyugati értelmiség meg az innen emigrált, vérkommunista gyökerű értelmiség.
És most ülnek fent a pódiumon, és megmondják a frankót. Megmondják, hogy vége a demokráciának, és jön az iszonyat, a rettenet, a borzalom.
Tudják amúgy, mi a bajuk e kiváló elméknek és egzisztenciáknak? Az, hogy zsenge ifjúságuktól kezdve mindig ők voltak az igazság birtokosai, az egyedül érvényes üdvtan letéteményesei és hordozói.
Üdvtanok jöttek-mentek - ők maradtak. Végigmentek a nem is olyan hosszú úton a körmök letépésétől és Tito, a magyar nép ellenségétől a globális-liberális szabad kapitalizmusig, s e hosszú úton csak a személyek voltak állandóak, na meg az abortusz igenlése.
És most rájuk dőlt az egész beteg világuk.
De nem akarják tudomásul venni.
S ezért ez a mostani rágalomhadjárat több mint a szokásos nemzet-, tradíció- és keresztényellenesség. Ez most a fontos, mérvadó, releváns és igaz dolgoktól való kényszerű búcsú.
Eddig sem volt soha semmi közük a fontos, mérvadó, releváns és igaz dolgokhoz. De hosszú-hosszú évtizedekig elhitették önmagukkal - és ami ennél sokkal rosszabb: az egész világgal! -, hogy mindehhez csak nekik van közük.
És a valóság most kikandikál a szomorú és szánalmas huszadik század hosszú, fekete köpönyege alól.
És a kifogástalan pedigrék ideje lejár. Végleg és örökre.
Ettől olyan mérgesek. Ezért hazudnak dühödtebben és többet, mint egész eddigi életükben.
„Közönyös a világ… az ember
Önző, falékony húsdarab,
Miképp a hernyó, telhetetlen,
Mindég előre mász s - harap.”
Hát ezért.
Sebaj. Talán most végre, egyszer, csak a változatosság kedvéért, hátha sikerül mindent másképpen csinálni. Az önző, falékony húsdarabok akarata és mindent átfogó, elborító hálózata ellenére. Ámen…
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Az ördög és a részletek
Ha már nem jött be a hivatásos vészmadarak riogatása a 200 forintos krumpliról és az egekbe szökő élelmiszerárakról, akkor belekötnek egy olyan gazdasági adatba, amelynek akár örülni is lehetne. De nem. Hipp-hopp előkerített elemzők már azért aggódnak, hogy miért is rossz a gazdaságnak a „túlságosan alacsony infláció”! Eddig azt hittük, hogy a pénz értékállósága általában pozitív jel, sőt, a Magyar Nemzeti Bank évek óta a három százalék alatti inflációs célt üldözte, legalábbis Simor Andrástól minden hónapban ezt hallhattuk. Most, hogy elértük a hőn áhított célt, hirtelen savanyú lett a szőlő.
Szabó Anna
Magyar Nemzet
A levitézlett egykori beatgeneráció
Ám a valaha jó célokért küzdő, mára azonban eltorzult látású beatgeneráció tagjai lettek mára a kormányok vezetői, nemzetközi szervezetek irányítói, az EU, ENSZ, valutaalap, G8 és G20 stb. politikájának meghatározói, Barrosótól Cohn-Benditen át Joschka Fischerig. Ők alakítják a mainstream véleményt Európában és a Nyugaton, ők ítélnek el és dicsérnek meg kormányokat és országokat. Élet és halál urai lettek a szabad véleménynyilvánítás egykori követelői; ma pedig eltorzult, egyoldalú szemléletük rabjai, vakok süketek az új kérdések megértésére.
Fricz Tamás
Magyar Nemzet
Tajtékos hetek hordaléka
Nincs olyan ország, ahol ilyen fizetések mellett ne örülne mindenki az áram- és gázár csökkentésének. Nem úgy Magyarország, ahol az ellenzék részéről hadjárat folyik, újabb és újabb csapást küldve arra nézvést, hogy miképpen ne csökkenjen a háztartásokra, bocsánat a "rezsiprolikra" nehezedő kiadások összege. (A kifejezés Lengyel László szellemi terméke). Az ellenzék már csak önző rosszindulata miatt megérdemelne egy méretes zakót.
Seszták Ágnes
Magyar Nemzet