Harmincnégy százalék
Ha van valami, ami pénzkérdés, és ugyanakkor jóval több mint pénzkérdés, akkor az a tanárok bérének rendezése. Nem mindegy, hogy akik a felnövekvő nemzedékekkel foglalkoznak, milyen körülmények közt élnek, meg tudják-e teremteni a polgári lét alapszintjét javadalmazásukból.
Keddi ülésén a kormány döntött arról, hogy a pedagógusok fizetését átlagosan 34 százalékkal emeli. De ez csak a kezdet. 2017-ig minden év szeptember 1-jével tíz százalékkal emelkedni fog a tanárok bére, így valósítja meg a kormány régi tervét, amelynek alapjait már az első Orbán-kabinet kidolgozta.
Hiába a baloldali sajtó harsány címei, miszerint „csökken a tanárok fizetése”, mert ők is pontosan tudják, hogy ez féligazság, amely néha álnokabbul hat, mint a szimpla hazugság. A számok ugyanis tények: a költségvetésből a kormány idén 32,5 milliárd forintot, jövőre pedig 152,9 milliárdot fordít a tanárok fizetésemelésére.
Körmendy Zsuzsanna
Magyar Nemzet
Máté T. Gyula: Vegyi Ali képe percenként tűnt fel a tengerentúli hírtévékben
Érdekli önöket, hogy ki használt vegyi fegyvert Damaszkusz határában? Érdekli önöket, hogy ki gyilkolt meg több mint ezer ártatlan embert? Hát ne érdekelje! Semmi sem múlik az igazságon. Semmi sem múlik a méregbe fojtott gyerekek, nők, idős emberek igazságán. Az ürügyet megadták, most már el lehet takarítani őket a színpadról. Ne bűzölögjenek, ne mérgezzenek igazságukkal. S végre elsülhet a történet kezdete óta a falon erre készülő puska is.
Barack Obama napokon belül elkezdi támadni Szíriát. Rakétákkal, drónokkal, a pilóta nélküli repülőkkel, hiszen a modern háborúkban a saját katonaáldozatot nehezen viseli a választó. Hullákat majd rakosgat a szövetséges felkelő, a CNN-nek elég a tízezer méter feletti célkereszt, a számítógépes játékokat idéző kedves kis tűzgolyók robbanása.
Barack Obama támadni fog, mert nincs más választása. Saját maga sodorta magát ebbe a helyzetbe. Talán emlékeznek még 2009-re, Nyugat-Európa apraja-nagyja Obama-matricákat vásárolt, még a magyar szocialista ifik is „Barack-lekvárral” sefteltek az MSZP-kongresszuson.
Bush iraki és afganisztáni ámokfutása, leleplezett hazugságai után az elnök békét, igazságot és jogokat ígért az egész világnak Az első színes bőrű elnök, aki most talán éppen a Martin Luther Kingre emlékező ünnepségről hazafele menet ad tűzparancsot. Még fülében csenghetnek King legendás szavai, a „fajok együttélésének harmóniájáról”, amikor a „nyugati értékrend” nevében elindítja rakétáit az arab világ felé.
Barack Obama ígért afganisztáni megoldást, működő iraki demokráciát, nem is beszélve a guantánamói támaszpont bezárásáról. Semmi sem lett belőle.
Ígért átlátható politikát, wikileakses lebuktatás és globális lehallgatási botrány lett belőle. Felizzította az „arab tavaszt”: Líbia fejlett piacgazdaság helyett a szabad terrorista vállalkozás paradicsoma lett.
Ki tudja, nem a Kadhafi raktáraiból szétrabolt vegyi fegyverek kötöttek-e ki most Damaszkusz elővárosaiban. Egyiptom rémálom, Tunéziában iszlamista iszlamista hátán. Obama Szíriát rövid diadalmenetnek vizionálta 2011-ben, ezzel biztatták térségbeli szövetségesei, a tavasz tombolásából kimentett arab monarchiák éppúgy, mint a Közel-Kelet egyetlen demokráciája. Törökország is szította a tüzet, a „líbiai győzők”, Franciaország és Nagy-Britannia pedig már-már a gyarmati idők nagyhatalmainak önbizalmával lelkesített a szíriai „rendezésre”.
Aztán a gonosz Aszad nem bukott meg. Hiába a lázadók felfegyverzése, a rendszer tartja magát. Miközben a felkelőkről kiderült, hogy a Nyugat-barátnak ereje nincs, a többiek mögött meg ott az al-Kaida és társai terrorista tröszt. Ha megdöntik Aszad rezsimjét, létrehoznak egy Afganisztánba oltott Irakot, a „baráti” Iránnal a határán.
Mit tehet ebben az esetben az egyszeri amerikai elnök, aki Nobel-békedíjat kapott a „nemzetközi kapcsolatok és a népek közötti együttműködés erősítéséért”?
Otthagyni az egészet már nem lehet – a Snowden-ügy után amúgy is rajtuk röhög a fél világ.
Totális háborúba és megszállásba kezdeni nem lehet – ez tényleg vérbe borítaná az egész Közel-Keletet, ráadásul Moszkva érdekeltsége miatt Vietnamot idézne a csillagos-sávos koporsók száma.
Marad a rövid, pár napos rakéta-tűzijáték, tán Aszadot is eltalálják, tán egy mérsékelt hatalomvágyó tábornokot is találnak, tán lesz valami… a hadipari lobbi addig sem nyaggatja.
Ürügynek meg ott a vegyi fegyver, a britek és franciák el akarják hinni, a törökök és izraeliek segítenek hit nélkül is, az oroszok és kínaiak amúgy sem hinnék, a világ széplelkei meg majd kiduzzogják magukat.
Tíz éve márciusban a CNN tele volt az iraki tömegpusztító fegyverekről szóló bizonyítékokkal, Ali Haszan al-Madzsid képe percenként tűnt fel a tengerentúli hírtévékben. Az illető úr, közismert nevén Vegyi Ali a 80-as évek végén kurdok ezreit küldte halálba gázlövedékekkel.
„Az irakiak soha nem mondták nekünk, hogy ideggázt fognak bevetni. De nem is volt arra szükség, hogy mondják, mivel mi már tudtunk róla” – ismerte el a minap a washingtoni Foreign Policy magazinnak Rick Francona, aki akkor az Egyesült Államok katonai attaséjaként szolgált Bagdadban.
Washington ugyanis akkor éppen Bagdadot támogatta Teherán ellen, márpedig az iráni előrenyomulást csak vegyi fegyverek bevetésével lehetett megállítani, mellékesben meg jutott a hazai ellenzéknek is. Amerika segített és félrenézett. Mert hát vegyi fegyverből is van ilyen is, meg olyan is.
Máté T. Gyula
Magyar Hírlap
Régi adósságát törleszti a társadalom a pedagógus-béremeléssel - összefoglaló a Fidesz sajtótájékoztatójáról
A pedagógusok béremeléséről szóló törvényjavaslat átlagban plusz négyhavi bért juttat egy pedagógusnak, szemben a Bajnai – kormánnyal, ami egy havi fizetést vett el.
Ennek a béremelésnek az alapját a magyar gazdaság és a magyar emberek teremtették meg a munkájukkal, és nem hitelből fedezi a kormány. A kormány bérek értékállóságát is biztosította a törvényben. Minden egyes pedagógus öt számjegyű fizetésemelést kap, 30 és 80 ezer forint között.
Fontos lépés, hogy a törvény nem egyszerűen csak a béremelésről rendelkezik, de párhuzamosan egy új illetményminősítési és előrejutási rendszert is megfogalmaz a törvény. Ennek megfelelően nem minden pedagógus számára jelent egyforma és egyenlő mértékű béremelést.
Minden iskolaigazgató jövedelmét egyedileg megvizsgálja a kormány.
Az intézményvezetők pótlékok és túlóra-elszámolások nyertesei voltak, így lényegesen magasabb jövedelemmel rendelkeztek, mint az átlagos pedagógusok. Számos igazgató igen magas, akár 800 ezer forint feletti jövedelemmel rendelkezett. Ezt a mostani béremelésen keresztül nem tudják "bevállalni", ám egyedi vizsgálat alapján minden jogos kompenzációt megad számukra a kormányzat.
Patrióta Európa Mozgalom
Tizenkét dühös elvtárs
Most, hogy bő huszonhárom évvel a rendszerváltozás után nem kaptak nyugdíjuk mellé úgynevezett „kommunista pótlékot” az eddigi kedvezményezettek - szám szerint 142 régi, masszív elvtárs -‚ arról érkezett hír: tizenketten közülük fellebbeztek a Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságnál. Ebben persze igazából nincs semmi rendkívüli, jogállamban az ember minden további nélkül fellebbezhet, ha nem ért egyet az ítélettel - ezért találták ki a másodfokot. A tizenkét megrövidített exelvtárs úgy véli: a rendelkezés rájuk nézve hibás, nekik ma is jár a pótlék. Kiérdemelték a pluszpénzt, élvégre sokat tettek a világmegváltó eszme érdekében.
Pilhál György
Magyar Nemzet
Egyik kutya, másik eb - csak a jelmez különböző
A politikai porondon a neoliberális Bajnai-vonal a leginkább bankpárti, ők már most a pénzintézetektől „elvett” profitot kérik számon a kormányon. Ez is egy nézőpont. A szocialistáktól eddig arra futotta, hogy lerázzák magukról a felelősséget, holott a 2004-től 2009-ig tartó devizahitel-felfutás alatt mintha ők lettek volna kormányon, sőt, ők jelölték ki a pénzügyi felügyelet roppant elnéző elnökét is.
Tehetetlenségük bizonyos szempontból érthető: most jóval inkább a hatalmi pozíciókért folytatott harc köti le őket. A Jobbik pedig eddig is csak a problémafelvetésben jeleskedett, működőképes megoldási javaslatot a gazdasági szakpolitikusuktól, a rendőri közelharci kiképző Volner Jánostól még nem nagyon hallottunk. Mondjuk az LMP-től sem, de ez sovány vigasznak sem elég.
Magyar Nemzet - Szabó Anna
Búcsú az SZDSZ-től
Miután maga kérte feloszlatását az ügyészségtől, szögezzük le: az SZDSZ holtbiztosan megszűnik. Nem könnyű ezzel a mondattal együtt élni, mert az ember arra gondol, hogy ha például 1991-ben szűnt volna meg az SZDSZ, mégis csak jobban örvendezünk, így azonban, amikor már egy asztalt sem tudnak körbeülni, olcsó volna hallelujázni.
Az SZDSZ tehát megszűnik, de az eszdéeszesek továbbra is köztünk élnek majd. Az SZDSZ ugyanis hasonlatos a fürge vírusokhoz: amikor az orvostudomány már-már nyakon csípné a bajkeverőt, gyorsan mutálódik, és újabb éveket emészt fel, mire megtalálják az ellenszert. Itt van nekünk az SZDSZ romjain építkező Bajnai Gordon, Fodor Gábor, és még néhányan: ahogyan az influenzából sem válik soha pünkösdi rózsa, belőlük sem söpri ki soha az orvostudomány a liberalizmus nevű kórokozót. Szóval, benne élnek minden félrecsúszott nyakkendőben és elvétett szóban, vannak és lesznek, ha nem is mindörökké.
Egyszer fel kellene tennünk közösen a kérdést, hogy mire jutott önmagával az SZDSZ? Negyedszázad telt el színre lépésük óta, és most, hogy halottszemlét tartunk, vonjuk meg őszintén a mérleget.
Hogy az SZDSZ magyarellenes párt, evidencia. De lássuk be, a magyarellenességre egyaránt kérhető félpanzió és luxus ellátás, és az SZDSZ mindig nagyban játszott, soha nem érték be morzsákkal. Az ő magyarellenességük abszolút tudatos, előre eltervezett és szándékos volt – és más „rendszerváltó” pártokkal ellentétben pontosan tudták, mivel szeretnék felváltani a magyar nemzeti gondolatot.
Hogy ez végül is nem sikerült, nem rajtuk múlott, hanem a hamis igéiktől, lelepleződött hazugságaiktól megundorodott választópolgárokon. És hadd mondjak valami meglepőt: nemcsak a jobboldalon, de az MSZP háza táján is kiütést kaptak az SZDSZ-től, hiszen őket, közvetlen szövetségeseiket is ugyanolyan bugrisnak nézték, mint politikai ellenfeleiket.
Az SZDSZ hatalmas károkat okozott, de megtörni nem tudta az országot. Ellenkultúrájuk soha nem ért el a szívekig, csak a leggyengébbeket kapkodták el, mint a farkas a nyájtól elmaradozó gidát. Az SZDSZ légvárakat épített egy olyan országban, amelyet valójában soha nem ismertek és nem értettek meg. Emiatt ravatalozzuk fel ma őket, magyar barátaim, és emiatt nem tekinti senki a saját halottjának őket 2013-ban.
De valamit utólag is megköszönhetünk az SZDSZ-nek. Ha nincsenek, soha nem áll össze masszív egységgé a többmilliós nemzeti tábor. Ha nem rúgják arcba módszeres alapossággal az embereket, ha nem sértik meg önérzetünket oly hosszú időn át, és ha nem gyalázzák jelképeinket, múltunkat, népünket, talán még ma sem önmagunkkal, hanem velük foglalkozunk.
Kétségkívül az SZDSZ érdeme, hogy fiatalok százezrei ébredtek rá magyarságukra, hogy az egyetemeken ma már labdába sem rúgnak a liberálisok, hogy társaságban, buliban, asztal melletti vitákban a nemzeti alapállás ma már legyűri a nemzetközi mákonyt.
Az ifjúság mindig radikális, mi is azok voltunk, de eltelik majd néhány esztendő, és a hazájukat szerető, ám néha túlfűtött ifjak fejében rend lesz. Nyugodt szívvel bízzuk majd rájuk a jövő Magyarországát, átveszik a stafétabotot, ahogyan mi is átvettük másoktól. A jövő a miénk, mert a liberalizmus és a multikulti lufija kipukkadt – egészséges ember egyszerűen nem lehet eszdéeszes, vagy hívják bárhogy is majd akkor a nemzetköziség apostolait.
A liberális demokráciától való eltávolodást, a nemzeti gondolat reneszánszát, és más örvendetes fejleményeket is nagyrészt az SZDSZ-nek köszönhetünk. Az ő érdemük, hogy huszonöt év alatt megtapasztaltuk, milyen volna az a világ, amelyet tartósan ők irányítanak. Néhány millió magyar honfitársammal együtt ezerszer élek szívesebben az erős, központosított Magyarországon, mint a liberalizmus zsarnokságában, ahol a hatalom való birtokosait elrejtik a fürkésző szemek elől.
Százszor, ezerszer jobb ma Magyarországon élni, mint a kilencvenes évek közepén, az SZDSZ monopoly-köztársaságában. A magában bízó, felemelt fejű magyar alakja már nem délibáb, hanem valóság. Egyre több ilyen bukkan fel a környezetemben, őket sem gyűlöletkampánnyal, sem manipulációval nem kábíthatják el a liberálisok.
Van egy rossz hírem, súgjuk is meg sebesen a halottnak: sokan jól érzik magukat a hazájukban... Hogy miért? Mert egyszerűen jó a közérzetünk, amióta méltóztatott kinyiffanni. Észrevették, milyen tág szemeket meresztenek egyesek, amikor csak ennyit mond az ember: köszönöm, jól vagyok, minden rendben, és nem állandóan a panasz és a siránkozás tör elő belőlünk?
Mert ha az ember nem eszdéeszes, akkor tudja és tovább is örökíti, hogy a jó közérzet nem pénz - és vagyontárgy halmozás kérdése. Vannak gondok, bajok? Persze. De amikor az ember azt olvassa, hogy nincs többé SZDSZ, rögtön kisüt a nap, legalábbis az én szívemben feltétlenül.
Szentesi Zöldi László
Magyar Hírlap
Ki legyen a fő vadász?
A régóta folyó balliberális belharc újabb fejleményei világosan jelzik, hogy mi is a küzdelem valódi célja. Ilyen önleleplező pártcsatározás talán még nem is volt 1990 óta, bár a kisgazdák annak idején alaposan egymásnak estek. Az „összefogás” és „korszakváltás” szólamai mögött nem voltak elvek, és program sem volt, előre ittak a medve bőrére, és mindenki fővadász akar lenni.
Szentmihályi Szabó Péter
Magyar Hírlap
Normák
Elképesztő, de mégsem meglepő, hogy egyes, valamikor a hatalomban vagy annak közelében lévő balos emberek úgy gondolják, hogy mindent megengedhetnek maguknak. Legutóbb a sukorói ingatlancsere büntetőperében a tanúkihallgatásakor Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök nemes egyszerűséggel rendreutasította, felelősségre vonta az ügyészt, sőt vitatkozott a bíróval. Az őt kérdező ügyészt farmernadrágban, tornacipőben utasította, hogy „Szólítson miniszterelnöknek!”. Az ügyész és a bíró a meglepetéstől meghökkenve vette tudomásul a helyzetet. Egyébként Gyurcsány nem először fenyegette meg az ügyészeket.
Stefka István
Magyar Hírlap
Fricz Tamás: Alföldi, a Róbert
Már talán fölösleges is leírnom – hiszen még a balliberális oldal kritikusai is megtették, néhány nagyon hűséges „hívő” kivételével –, hogy az Alföldi Róbert által rendezett István, a király katasztrofális, botrányosan rossz produkció, amelynek augusztus 30-áig, a budapesti bemutatóig – ha lesz – illene megváltoztatni a címét Alföldi, a Róbert-re.
Annál is inkább, mert ez a darab nem más, mint a rendező ide nem illő, velejéig elcseszett kísérletezése és szubjektív felindulása, mellyel kristálytisztán bizonyította, hogy alkalmatlan az István, a király méltó megrendezésére. Nem is kívánok belemenni a szegedi Dóm téri előadás részleteibe, hiszen nem vagyok színikritikus, ám mivel az István, a király velejéig közéleti és politikai mű, van néhány tanulsága a botránynak.
Először is, Alföldi most hiába gondolja azt – sokak szerint „röhög a markába” –, hogy vihart kavaró rendezése után mindenki róla beszél, magasztalják vagy átkozzák, de mégiscsak az ő rendezéséről beszél egy ország. Ezzel pedig látszólag elérte a célját: ismét ő van a középpontban.
Csakhogy rossz hírem van: ezzel a rendezéssel ő nem bekerült, hanem kikerült a középpontból, mert méltatlanul viselkedett egy művel, nem értette meg a lényegét, jelentőségét.
Nem értette meg, hogy az immáron harmincéves István, a király már régen bekerült a klasszikus, nagy nemzeti drámák sorába, mint többek között a Bánk bán vagy Az ember tragédiája. Nem értette meg, hogy nem egy „posztmodern” „anyaggal” áll szemben, amely az underground színházi rendezések elképzelései szerint bármilyen irányba elvihetők vagy akár el is torzíthatók.
Ugyanis kérdezem én: elképzelhető-e egy olyan, 21. századi Bánk bán-rendezés, amelyben mondjuk Bánk a saját népe ellen fordul, Tiborcot megvetően kezeli, nem lép fel az országrontókkal szemben stb., mert az „új értelmezés” szerint ő is része valami súlyos, országot rontó mételynek?
Vagy elképzelhető-e egy olyan Ember tragédiája-darab, amelyben teszem azt Ádám egy egoista pária, Éva egy ócska kurtizán, de ezen túl, koncepciózusan, az Úr és Lucifer tulajdonképpen egy gyékényen árul, egyik sem jobb a másiknál, mindketten részei egyfajta hatalmi mámornak – vagyis Jó és Rossz között immáron nincs semmilyen különbség?
Ugye, milyen „posztmodern” lenne ez a „koncepció”? Nem, nem lenne posztmodern. Egyszerűen csak ostobán, bután értékromboló. És ne merje itt azt mondani Alföldi vagy az ő ájult hívei (direkt nem mondok neveket, nem kívánok bántani senkit), hogy ezek a „dumák” régimódi, vaskalapos, nacionalista, konzervatív, előítéletes, fasiszta emberek jajongásai.
Minden országnak léteznek klasszikus, nemzeti összetartás-tudatot megalapozó művei, amelyeket az önmagát a nemzetközösség részének tekintő művészek, rendezők tiszteletben tartanak és nem forgatnak ki a sarkaikból, mint tette azt a fenti szempontokra totálisan érzéketlen Alföldi.
Egyszóval, Alföldi azért nem röhöghet most a markába, mert a király – gyengébbek kedvéért: nem István, hanem Alföldi – meztelen lett. Ő nem polgárpukkasztó, izgalmas, további vitákat kiváltó, elgondolkodtató és vitákra ingerlő, végső értelmében tehát hasznos művet hozott létre, hanem egy lehervasztó, érdektelen, közhelyes semmit, amitől az embernek még az élettől is elmegy a kedve.
Sokan láttak egy borzalmat, aminek nem kellett volna létrejönnie. Ennyi történt, semmi más. Nincs mit továbbgondolni, csak sajnálni lehet az elfecsérelt időt, a teret, a nézőket, és nem utolsó sorban a darabban szerepet vállaló, magukat égető színészeket és énekeseket (tisztelet a kivételnek).
Szívesen mondanám: a szegedi előadások befejeződtek, felejtsük gyorsan el Alföldi Róbert: Alföldi, a Róbert című megalomániáját, amihez senkinek semmi köze, csak neki magának, de neki nagyon. Ám szerencsétlenségünkre még itt áll előttünk egy augusztus 30-i „bemutató” a budapesti Arénában is. De hát túlélt már ez az ország nagyobb viharokat is…
Egyébként még annyit: már régen mindenkinek tudnia lehetett, hogy Alföldi Róbertnek nincs különösebben erős közéleti és politikai érzéke, megfontoltsága, ő egy érzelmi ember, aki szubjektív döntéseket hoz, s például tehetséges a kísérletező, underground színházi rendezések terén. (Ezért is volt megdöbbentő, hogy ő kapta a klasszikus mű rendezési jogát.)
Emlékezzünk: nemrég történt, hogy mint a Nemzeti Színház igazgatója, Erdély Romániához csatolását „színházában” együtt akarta ünnepelni a Romániából tervezett meghívottakkal. A közfelháborodás miatt végül lemondott „trouvaille”-áról, ám nem érzékelte, hogy tervével rengeteg magyar ember érzékenységét sérti, s egyben a Kovács László-i, Medgyessy Péter-i globalista „magaslatokra” jut el, ahol már nincs nemzet, csak kölcsönös szeretet… De hiszen most is megmondta: unja a politikát! Vagy hogy finom legyek, talán inkább nem mindig érti meg a politikát minden elemében.
Az viszont biztos – megint finom vagyok –, hogy a szegedi bemutató után őt tényleg egyre többen „unják”.
Fricz Tamás
mno.hu
Főleg, ha a gyermek neve: István, a király
Ez nem egy mű a sok közül. Ez nem csupán a nemzeti rockopera. Ez nem csak úgy létezik, ez a lelkekben él. Ez a nemzeti kohéziós erő egy fontos vektora.
Egy újabb illúzióval ismét szegényebbek lettünk. Sokunk számára Szörényi Levente életünk egyik legnagyobb csalódásává vált.
Ezt a kiábrándulást nem lehet máról holnapra feldolgozni. Olyan valaki csapott arcul bennünket, fordult szembe a nemzettel, akitől ezt a legrosszabb álmunkban sem feltételeztük volna – és tette mindezt oly módon, oly váratlanul, hogy az első pillanatokban fel sem tudtuk fogni, el sem akartuk hinni, hogy még ez is megtörténhet.
A döbbenet napjai után legelőször annyit mondhatunk, hogy a legnagyobb sajnálatunkra Szörényi Levente megbukott.
És nem magyarságból bukott meg, hanem emberként. Ugyanis ha elege volt a nemzeti oldali fércművekből – valljuk be, vannak ilyenek –, ha nem értett egyet az olykor-olykor valóban elfogadhatatlan kultúrpolitikával – ahogyan ezeket korábban nyilatkozta –, azokból még véletlenül sem következhet az, hogy az igen tehetséges, de beteges gondolkodású, botrányokra éhes, aberrált művészi koncepcióról hírhedt, és köztudottan nemzetgyalázó rendezőnek kellett odadobnia a nemzeti rockoperává misztifikálódott „István, a király”-t: „rendezné azt szét”, köpné szemen az országot, gyalázná meg a nemzetet a Szegedi Szabadtéri Játékok csúcselőadása keretén belül, augusztus 20. tiszteletére!
Ez a skandalum Szörényi Levente nélkül nem jöhetett volna létre!
Az István, a király egy nem akármilyen sorsú mű, a szerzők nem akármilyen gyermeke. A magyar emberek millióinak a lelkében ott élnek dallamai, szövegei. Ez a rockopera az összes erényével, és ellentmondásos értelmezéseivel – a többek által hangoztatott kritikák ellenére is – nemzeti szimbólummá vált. Mára a magyarság kollektív emlékezetének a részévé nemesedett.
Ilyen kivételes esetben egy kellő formátumú, magára valamit is adó szülő – művész mély alázattal viseltetik a „gyermekét” befogadó és naggyá tevő nemzete iránt.
Egy beképzelt, elszállt „énnel” rendelkező meg így, ahogyan Szörényi.
Bármennyire fájdalmas is ez számunkra, az első, a csalódástól túlfűtött érzelmektől sem mentes napok után már kissé lehiggadva kijelenthetjük: Szörényi Levente egy fikarcnyival sem több, nem jobb és nem is különb, mint a jócskán prostituálódott hazai művész – tudós – értelmiségi társadalom, egymást sztároló „színe-java”.
Ő is csak egy közülük. Ő is csak egy tehetséges, de öntelt művész, aki már oly nagynak és csalhatatlannak érezte magát, hogy azt merészelte gondolni: bármit megtehet a saját gyermekével – bármit, amit csak jónak lát, vagy ami éppen jól megéri.
Nem. A gyermekek önálló életet élnek, és a szülők nem tehetik azt meg velük kényük-kedvük szerint, amit csak akarnak, amit önző szempontjaik szerint jónak látnak. Főleg, ha a gyermek neve: István, a király.
Mészáros László
a Patrióta Európa Mozgalom alapítója
Magyar Hírlap