Tájkép Baja után
Meglehet, a baloldal vérszagot érzett, valamiért úgy érezte, nyerhet Baján, s egy inkább jobboldalinak számító városban aratott győzelem lendületet adhat a korszakváltásra gyúrók kampányának. Ehhez képest volt kudarc a számukra, hogy szeptember 22-én elmaradt az áttörés, az ellenzéki pártvezetők felvonulása ellenére nyert a fideszes jelölt. Függetlenül a döntés értelmezésétől: a bíróság azzal, hogy aztán éppen abban a szavazókörben rendelt el megismételt szavazást, ahol a kormányoldal lényegében a maga javára fordította a küzdelmet az egész körzetben, komoly fegyvert adott a csalást kiáltó ellenzék kezébe. Ám ezt a fegyvert csak akkor tudta volna belemártani a gyűlölt ellenfélbe, ha a megismételt voksoláson megveri a Fideszt.
Szerető Szabolcs
Magyar Nemzet
Bayer Zsolt: Imrike
Volt a mi utcánkban a messzi-messzi hatvanas-hetvenes években egy csúnya, szerencsétlen kisfiú, az Imrike. Imrikét alig szerették, s aki mégis, az csak muszájból. Imrikével nem is az volt a legnagyobb baj, hogy csúnya volt és szerencsétlen, hanem az, hogy ebből kifolyólag egy aljas kis szemétláda lett belőle. Orvul támadt ránk mindig, hátulról. Rúgott, mart a nagy, retkes körmével, s ha nekimentünk, vékony, sivító disznóhangon vonyított és igazi könnyeket sírt. Még csak megverni se lehetett rendesen, férfimód.
Az MSZP–Együtt–PM–DK az ország Imrikéje.
Az ország Imrikéje úgy döntött, most aztán Baján megmutatja végre. Kerül, amibe kerül. De ha már összeálltak, akkor muszáj megmutassák, hiszen éppen így fognak összeállni nagyjából és legkésőbb három hónappal a választás előtt. Baja volt a kísérleti terep. Hogy akkor mi is várható. Ráadásul Baja szimbolikus ügy is volt, Bajnai miatt. Mert hát ő bajai. Ezért kellett bármi áron a győzelem.
Hogy Baja kísérleti terep volt számukra, onnan tudható, hogy elég hamar megszállták a nyilvánosságot azzal az egyszerű üzenettel, amely szerint „a Fidesz kísérleti terepnek tekinti Baját”. Mindig ezt csinálják. Amit elkövettek vagy elkövetni készülnek, azzal megvádolják az ellenfelüket, aztán vékony disznóhangon visítanak. Így volt most is Baján.
Beleálltak kötésig a kampányba. Mert azért csak szemet szúr, ugye, hogy egy időközi önkormányzati képviselő-választásra, amely ráadásul semmit sem számít, a városba érkezik az összes nagyágyú. Kampányolt ott Mesterházy, Bajnai és Gyurcsány. Orbán nem ment, erre azzal vádolták, „nem mer a választók elé állni”.
A legképtelenebb hazugságokat terjesztették városszerte – ennek volt a legocsmányabb pillanata, amikor azzal vádolták Zsigó Róbert polgármestert, hogy a családja miatt aszfaltoztat és helyez át buszmegállókat. Semmi sem igaz az egészből, de hát kampány van.
Így fordultunk rá a választásra, amelyet megnyert a Fidesz jelöltje.
Ekkor előbb előálltak azzal, hogy de két hagyományosan jobboldali körzetben is megverték a jobboldal jelöltjét. Ez is hazugság. A 2010-es önkormányzati választásokra átalakították a bajai körzeteket, tizennégyből tízet csináltak, ráadásul úgy, hogy a körzetekben nagyjából ugyanannyi szavazópolgár maradt. Ebből következően a körzetek megnőttek. Vagyis ebben a felállásban most voltak először választások, így nem lehet hagyományosan jobboldali körzetekről beszélni, sőt…
Ezt a hazugságot pedig követte a választási csalás kitalálása.
Amit megtettek 2002-ben az országgyűlési választásokon, azzal vádolták meg a jobboldalt Baján. Igen, 2002-ben láncszavazással, a választók szállításával tudtak győzni negyvenezer szavazattal, méghozzá úgy, hogy több mint háromezer szavazókörben egyáltalán nem volt jobboldali szavazóbiztos. Ezeken a helyeken azt csináltak a szavazócédulákkal, amit akartak. Nem csoda, ha nem engedték a szavazatok újraszámlálását, hanem inkább megsemmisítették azokat. (Ugye emlékszünk?)
Nos, most elővették a saját régi emlékeiket, és megvádolták mindezzel győztes ellenfelüket. A bíróság pedig azt állapította meg, hogy Baján, a 32-es választókörben KAMPÁNYCSENDSÉRTÉS történt, és ott meg kell ismételni a szavazást.
Kezdődött minden elölről.
Hazudtak tovább, rendületlenül.
A csúcspont az volt, amikor egy Bogád Zoltán nevű Imrike megírta, miszerint gyámhivatalhoz fordult egy bajai szülő, mert a Fidesz kampánya félelmet kelt a gyermekében. Aztán kiderült, hogy maga a cikk írója fordult a gyámhivatalhoz, mert hát ő amúgy az Együtt–2014 alapító tagja, és a kampánystáb aktivistája. Lebukása után pedig csak ennyit közölt lakonikusan: „Ezek technikák, mindent ki kell próbálni.” Hát persze, Imrike…
S aztán jött a megismételt választás, és az MSZP–Együtt–PM–DK Imrike megint kikapott. Némileg nagyobb arányban, mint először.
S akkor csak egyetlen kérdést, ha szabad: ha olyan nagy elégedetlenség és kormány- meg Fidesz-utálat dúl az országban, mint amekkoráról Imrikéék naponta beszélnek, akkor miképpen lehetséges ez?
Ha egyszer „2014-ben leváltjátok ez a kormányt”, drága Imrikék, akkor hogy a fenébe nem tudtok megnyerni egy ilyen választást ennyi kampányolás, ennyi hazugság, ennyi mocsokság után, ráadásul úgy, hogy állítólag még csalt is a jobboldal, és ennek árnyékában vágott neki a második „fordulónak”? Hogy létezhet ez úgy, hogy ráadásul egy időközi, teljesen érdektelen önkormányzati választáson soha nem látott részvételt generált az aljas kampányotok! Közel ötvenszázalékos részvétel mellett zakóztatok még nagyobbat, mint elsőre, vagyis a jobboldali szavazókat aktivizáltátok a disznóvisításotokkal.
Nos, Imrikéim, ez nagyon ciki. Miképpen elég ciki lett volna a jobboldalnak, ha nyertek. De hát nem nyertetek. Nem megy. Rúgtok hátulról, martok a mocskos körmötökkel, aztán el vagytok zavarva anyátok keservébe.
Együtt–2018, Együtt–2022. Jelen állás szerint ez a helyes pártnév, arany Imrikéim. Ne csüggedjetek.
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Napközi
Bevallom, én ezt az egészet egyáltalán nem értem. Miért állítják felnőtt emberek – akik láttak már iskolát közelről akár szülőként, akár pedagógusként –, hogy nem lehet tartalmas délutáni programokat szervezni? Ebből ugyanis logikusan az következik, hogy az említett nyilatkozók, cikkírók, kommentelők – akik szerint a gyerekek délután négyig bent fognak unatkozni egy poshadt levegőjű teremben, vagy kint ácsorognak majd az iskolaudvaron – eddig csupán rosszul működő napköziket láttak. Hiszen mindig is volt napközi délután négyig, sőt tovább is. Adódik a kérdés: ha ez igaz, ha a napközi véleményük szerint csupán ócska gyermekmegőrző, akkor korábban miért nem tettek ellene?
Korompay Csilla
Magyar Hírlap
Kampány éjjel-nappal
A tét óriási. Akit kicsit is érdekel a politika, tudja, ha most veszít az MSZP, akkor a baloldal jó időre kikerül a társadalmat irányító döntésekből. A Fidesz 2010-es győzelme nem csak itthon kavarta meg a balos állóvizet, Európában is meglepetést keltett, amit a külföldi médiahírek is igazolnak.
Seszták Ágnes
Magyar Nemzet
Kezdenek pörögni a belső motorok
A fordulat egyértelműen kitapintható, a beruházásoknál pluszba fordult végre a mutató. Igaz, ez elsősorban az önkormányzati útépítéseknek tulajdonítható, de a trend akkor is megtört. Továbbá a háztartások fogyasztásánál is kedvezőek a statisztikai hivatal jelzései, javult a kiskereskedelmi forgalom. A belső motorok tehát kezdenek felpörögni. Korábban úgy növekedtünk, hogy az hatalmas adóssággal járt, most azonban, a jelek szerint, helyreállt a stabilitás. Úgy kezdhet bővülni a magyar gazdaság, hogy az nem okoz pénzügyi gondokat.
Barcza György, Napi Gazdaság új főszerkesztője, a Századvég Gazdaságkutató vezető elemzője
Magyar Hírlap
Fricz Tamás: Gundel Takács követte igazmondásban Knézyt, és ez jó
A pénteki 1–8-as megaláztatás után talán kegyeleti okokból nem kellene megszólalni – részemről immáron másodszor –, ám aki valaha szerette és szeretné szeretni a magyar futballt, az mégsem maradhat csendben. Egy dolog biztossá vált ebben a tragikus, kriptai hangulatban, báró Eötvös Józsefet parafrazeálva: labdarúgásunk nem maradhat jelen helyzetében.
Néhány héttel ezelőtti írásomban azt fejtegettem, hogy elég volt a magyar foci nevű semmi körüli hazudozásból, végre mondjuk ki a pocsékról, hogy pocsék (finoman fogalmazva), mert ez és csak ez ad kiindulópontot ahhoz, hogy kíméletlenül szembenézzünk a tényekkel és végre tényleg történjen is valami.
Ám természetesen én sem tudtam kivonni magam a szurkolói lét tudatállapotából, s a holland–magyar meccs elé mégiscsak úgy ültem le, hogy hátha… Hátha tévedtem, hátha tévedtünk mindannyian, hátha valóban megijedtek a fiúk a bukaresti katlanban, de ez csak egyszeri lélektani kisiklás volt, tanultak ebből, és ez még egyszer nem fordulhat így elő. Azt mondtam magamnak: ha Amszterdamban képesek vagyunk valami olyan teljesítményre, ami ha nem is vezet győzelemre, de futballhoz hasonlít, akkor talán felállhat ez a csapat, s talán még fejlődhet is.
Nos, a péntek este brutálisan bizonyította: szó sincs erről. Ennek a csapatnak, ezeknek a futballistáknak vége. Most láthatóan nem voltak sokkolt állapotban. Úgy játszottak, ahogy tudtak, annyit adtak, amit tudnak. Nos, ez pedig nulla. A „guzmicsizmus” folytatódott a pályán (ráadásul szegény Guzmics – már megint a meccs elején – bent ragadt egy holland támadásnál, szerencsére a bírók lest ítéltek). Le a kalappal Egervári Sándor előtt, akinek az emberi tisztességében egyébként sem kételkedtem eddig sem, pusztán azt állítottam legutóbb, hogy egy olyan vereség után, mint a romániai volt, Európában szokás lemondani. Most ezt megtette, s azt tette végre, amit tisztességes módon ilyenkor tenni lehet és kell.
A „mérkőzésről” nincs mit mondani, hiszen edzőpartnernek sem voltunk jók, ellenünk a hollandok még begyakorolni sem tudtak bizonyos támadó variációkat, mert azt csak úgy lehet, ha az edzőpartner bizonyos komolyságot mutat fel. Vicces partnerrel szemben viszont nincs mit gyakorolni sem.
És még egy: könyörgöm, senki ne merjen számolgatni arról, hogy még így is bejuthatunk, ha és akkor és amennyiben…! Ha valaki ezt megteszi, annak legszívesebben egy pofont adnék mérgemben, mert nem értett meg az egészből semmit. Nem értette meg, aki még számol, hogy a számolgatásnak akkor van értelme, ha van csapat és futball, amiért és ami miatt számolni érdemes. A nívótlanság minek jusson be bárhová is?
Egyik barátom mindig azt mondogatja nekem: értsd meg végre, a magyar futballt el kell felejteni, mert menthetetlen, a pályákat be kell hinteni sóval és annyi. Az arra érdemes sportágakat kell támogatni, amelyek sikereket hoznak Magyarországnak, nem pedig egy évtizedek óta halódó ágazatot.
Van ebben igazság, biztos, hogy például a kézilabda sok örömet okoz mostanában a magyar sportszerető embereknek. De muszáj tudomásul venni: a futball Európa – és szinte az egész világ – nagy játéka, maga A Játék. Ez a világ fő kollektív kikapcsolódása, sokan a focin keresztül ismernek meg és el általuk korábban abszolút nem ismert országokat, nemzeteket. A futballsikerek ha áttételesen is, de rangot adnak egy országnak, elfogadottá válnak nemzetek a nemzetközi közvélemény előtt (néha persze még méltatlanul is). Jó példa erre Puskás Öcsi, aki által valóban el tudnak helyezni bennünket a világban.
A profi – hangsúlyozom: profi! – futballból nem maradhatunk ki, s nem fogadhatjuk el, hogy vége a magyar futballnak. Egyrészt a fentiek miatt sem, másrészt pedig vegyük észre: a magyar emberek iszonyatosan vágyják és kívánják a magyar focisikereket! Hosszú évek kudarcai után ha csak egy kis jó eredmény is születik egy válogatott mérkőzésen, a következőn már teltház előtt játszik a magyar válogatott! Mit mutat ez? Azt, hogy mondjunk le a futballról? Ugyan már, ellenkezőleg!
Ez a totális megalázás, ami pénteken este megtörtént velünk Amszterdamban, egyvalamire nagyon jó: hogy többé nem lehet hazudozni. Itt is, mint az élet más területein, vége a mellébeszélésnek. Új játékosok kellenek, új edzők, új struktúra, új utánpótlásképzés, újfajta finanszírozás, a pénzmosodák megszüntetése, a fociból élők, a hiénák elzavarása, a teljesítmény nélkül felvett nagy pénzek megszüntetése stb., stb.
És az MLSZ-ről: semmi érdemit nem csinálni, pusztán a neoliberális nemzetközi közvélemény nyomásának rémülten és ájultan megfelelve a még létező magyar szurkolókat regulázni és arra késztetni ostoba intézkedésekkel, hogy ne járjanak többé mérkőzésre, hát ez nem nagy teljesítmény… Sőt, ez nem teljesítmény, hanem szánalmas gyávaság!
Csak egy példa: patrióta okoknál fogva is újpesti szurkoló vagyok, s megdöbbenve látom, hogy az egykoron Fazekast, Benét, Dunai II-t, Zámbót felsorakoztató, 1974-ben BEK-négyes döntőig jutott, patinás labdarúgóklubot, az UTE-t hogyan verik szét, rabolják ki, használják pénzmosodának. Itt, a szemünk láttára, s a külföldi tulajdonos közben sokat „bosszankodik”… Szégyenszemre hagyjuk, hogy – többek között – ez is megtörténhessen, s nem tesz senki semmit, nem szól senki semmit.
Szóval: labdarúgásunk nem maradhat jelen helyzetében.
Fricz Tamás
MNO
Ők a magyar futball sírásói, pedig érte dolgoznak
Évtizedek óta kiközösítenek mindenkit és nem ismernek el semmilyen tudást. Ez az út egyenesen a mélybe vezet. Lehet, hogy a magyar futballnak nincsenek olyan szuperszonikus létesítményei, mint a nagy nemzeteknek. De Afrikában sincsenek. Lehet, hogy a magyar gyerekekben nincs olyan óriási kitörési vágy és/vagy kényszer. A magasabb életszínvonalon élő holland gyerekekben mégis van.
Lehet, hogy a magyar futballban nincs annyi pénz, mint a nagy bajnokságokban. De Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában vagy Montenegróban sincsen. Mégis előttünk állnak a FIFA világranglistáján. Ráadásul lélekszámban sokkal kisebbek Magyarországnál, és ott is volt kommunizmus.
Akkor mi hiányzik ahhoz, hogy a magyar drukkerek büszkén hagyhassák el a világ bármelyik stadionját – legyen szó a magyar válogatott vagy valamelyik klubcsapatunk mérkőzéséről?
Mi hiányzik ahhoz, hogy 1986 után ismét kijuthassunk a világbajnokságra? Vagy 1972 után újfent ott legyünk az Európa-bajnokságon?
A válasz rém egyszerű. Olyan tudású labdarúgók hiányoznak, akik ki tudják harcolni a vb- vagy Eb-részvételt. És hogyan lehet szert tenni ilyen képességű futballistákra? Ahogyan minden ország, gazdag és szegény egyaránt teszi: nevelni kell őket.
Kik tudnak ilyen szintű játékosokat nevelni? Az edzők. Kezdve a kölyökcsapattól egészen a válogatottig.
Feltételezzük, hogy százalékos arányban ugyanannyi tehetséges gyerek születik Magyarországon, mint Ghanában, Elefántcsontparton, Spanyolországban, Hollandiában vagy Dániában. Hogy belőlük miért nem lesz ugyanolyan labdarúgó?
Azért, mert más szakemberek másként nevelik őket futballistává. Mindenekelőtt megtanítják őket tisztességgel harcolni, helytállni, hogy vereség esetén is emelt fővel hagyhassák el a pályát.
Mit tesz egy olyan ország, amelynek nincs atombombája, de szeretné, hogy legyen? Tudósokat alkalmaz, akik meg tudják csinálni. Technológiát is vásárol, és képezi a maga szakembereit. Pár évtizeddel ezelőtt még mosolyogtunk a norvégokon meg a törökökön. Utána meghívtak egy sereg külföldi szakembert, felépítették a saját képzőrendszerüket. Ma már nem nevethetjük ki őket…
A magyar labdarúgóedzőket senki sem akarja meghívni, nem akarnak tanulni tőlük semmit. A kicsit magasabban jegyzett bajnokságokban egyetlen Magyarországon tanult edző sincsen. Egyetlen említésre méltó válogatottnál sincsen szakemberünk. Amíg pedig nincsenek olyan edzőink, akikre a fejlettebb labdarúgónemzetek is kíváncsiak, addig olyan játékosunk és válogatottunk sem lesz, amelyik feljebb kapaszkodhat.
Jó labdarúgókat csak jó edzők tudnak nevelni. Ők azok, akik hiányoznak a magyar labdarúgástól remélt sikerekből. A megfelelően képzett szakemberek. Ez egy szakma, ahogyan a hazai edzők is szoktak fogalmazni. Valóban.
És egyre többen értenek hozzá sokkal jobban, mint ők.
NAIV
MNO
Bayer Zsolt: Nyílt levél a válogatottnak
Mi, magyarok, egészen páratlan teljesítményt nyújtunk a sport terén. Az olimpiai örökranglistán a fantasztikus kilencedik hely a miénk, ami összevetve lélekszámunkkal és anyagi lehetőségeinkkel, szinte felfoghatatlan.
A Monarchia örökségeként lettünk vívó- és öttusa-nagyhatalom.
Csak néhány név az összesen 56 (!) magyar olimpiai bajnok vívó közül: Petschauer Attila, Bujdosó Imre, Dömölky Lídia, Fenyvesi Csaba, Schmitt Pál, Gerevich Aladár, Kulcsár Győző, Szabó Bence, Rejtő Ildikó – és a legutóbbi: Szilágyi Áron. S nézzük az öttusázóinkat: Balczó András, Benedek Gábor, Fábián László, Kovács Aladár, Martinek János, Mizsér Attila, Móna István, Nagy Imre, Németh Ferenc, Szondy István, Török Ferenc, Vörös Zsuzsanna.
De a vívás és az öttusa csak kettő a csodák közül. Mert itt vannak az úszóink. Hajós Alfrédtól Gyurta Dánielig. A tornászaink, Keleti Ágnestől Berki Krisztiánig. A kajak-kenu sport magyar óriásai, Kovács Katalintól Kammerer Zoltánig. A vízilabdázó-fenoménjaink, Gyarmati Dezsőtől Benedek Tiborig. Az atlétáink, Zsivótzky Gyulától Németh Miklóson át Pars Krisztiánig.
Az ökölvívóink, Papp Lászlótól Gedó Györgyön át Kokóig. A birkózóink: Kozma, Hegedűs, Növényi, Repka és a többiek. Vagy éppen a cselgáncsozóink, Kovács Antal, az Ungvári fivérek, Csernoviczki Éva, Joó Abigél. S ha megengedhető nekem ennyi elfogultság: idén augusztusban nyert az ifjúsági cselgáncs-világbajnokságon ezüstérmet a nevelt lányom, Mihalovits Kincső.
Naponta látom, nézem, csodálom, hogy micsoda munka van ebben az eredményben. Látom, hogy ez a gyereklány micsoda büszkeséggel és felelősséggel ölti magára a címeres melegítőt. S látom, miképpen áll helyt az iskolában, mert hát dzsúdóból, ugye, soha nem fog megélni.
Miképpen soha nem fognak tisztességesen megélni teljesítményükből a csodálatos magyar kézilabdázók sem. Sem a fiúk, sem a lányok. Pedig hol vannak ők hozzátok képest, Istenem! Mint a gyöngyharmat a trágyalétől… S ugyanezt elmondhatjuk mondjuk a jégkorongozóinkról is.
Valahol itt van a lényeg, azt hiszem.
Ott, abban a szimbolikus pillanatban, amikor Dzsudzsák Balázs összetöri Lamborghinijét…
Valahol itt lehet elrontva minden. Hogy ti királyi módon megéltek ebből a teljesítményből. Ennek kell véget vetni, de azonnal. Tetszik vagy sem: ennek így nincs többé semmi értelme. Eddig sem volt – de áltattuk magunkat. Mindig kitaláltunk valami oktalan reménységet, aztán elkezdtünk hinni benne. Aztán ti sorra leköptétek a reményeinket.
Nem az a baj, hogy kikaptatok.
Az a baj, ahogy kikaptatok. Bukarestben is, Hollandiában is. Erre nincs mentség, és nincsen magyarázat. Nincsen többé semmiféle magyarázat és mentegetőzés. Takarodjatok.
Takarodjatok, mert ti vagytok a szégyen maga. S ez önmagában még senkit sem érdekelne. De ti akárhová mentek, mindenhol szégyent hoztok a hazátokra, és megaláztok mindannyiunkat.
Néztem azt a nyolcat, amit kaptatok. Néztem a „meccset”, és nem tudtam eldönteni, hogy tizenegy becstelen disznó van a pályán, vagy tizenegy képességtelen, mozgássérült szerencsétlen. S mindjárt megkövetem a mozgássérülteket, akik méltósággal és becsülettel viselik a rájuk mért sorsot, és helytállnak a saját helyükön.
Ti nem álltok helyt soha, sehol. És ebből vagytok milliomosok.
Takarodjatok.
És nem mondom, hogy szégyelljétek magatokat. Mert ugyan ti vagytok a szégyen maga, de a szégyenkezéshez önbecsülés kell, becsület kell, méltóság kell. Úgyhogy ne szégyelljétek magatokat. Csak takarodjatok. Adjátok le a szerelést, vegyétek le örökre a címeres mezt, mert csak beszennyezitek magatokkal. Az utolsó oltsa le a villanyt – és ne lássunk titeket, soha többé.
Aztán kezdjük el valahogy ezt az egészet elölről. A mai hatévesekkel. Addig pedig függesszük fel ezt az egész szánalmas, megalázó, arcpirító disznóságot. A pénzt pedig kapják meg azok, akik megérdemlik. Akik mögött van valami teljesítmény. És kapják meg a hatévesek a lehetőséget és a tökéletes körülményeket.
Benneteket, senkiháziak pedig tartsanak el a nézőitek ezentúl. Elég volt belőletek, egyszer s mindenkorra!
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Vizsgázik az Európai Bizottság
A szent tehénként kezelt „szabadpiac” a magyar lakosságnak nem a szolgáltatók valós versenyét hozta, hanem sokkal inkább a kartellszerű áremeléseket.
A piaci szereplők nem egymást túllicitálva próbáltak egyre kedvezőbb feltételekkel konkurálni a valós, szabadpiaci verseny szellemében, hanem kényelmesen hátradőltek és a biztos, törvényben garantált profitjukat évről évre zsebre tették, majd jó részét külföldre vitték. Megtehették? Igen, minden további nélkül.
A szocialista kormányok biztosították számukra az extraprofitot (ez lenne a szabad verseny?), és a kartellszerű működés ellen az égadta világon senki nem lépett fel.
Szabó Anna
Magyar Nemzet
Most az 1956-os események, hősök emlékét kívánják meggyalázni a gátlástalan posztkommunisták
Mint minden épeszű ember, a Műegyetem (BME) nekünk nyilatkozó rektora sem tartaná normálisnak, ha október 23-án, a nagy múltú intézmény elé tervezett „összellenzéki” rendezvényen a pártok 1956 emlékét és az akkori megmozdulásokat az ő mostani kampány- eseményükkel próbálnák párhuzamba állítani.
… De nem csupán a történelemhamisító párhuzam felállítása elfogadhatatlan - maga a helyszín is az. Kegyeletsértő olyan politikusok (Gyurcsánytól Mesterházyn át Bajnaiig) mondanak majd beszédet a rakparti emlékhelyen, akikből biztosan nem kérnének az akkori résztvevők.
Pilhál György
Magyar Nemzet