Elveszett az egyensúly
Kínában például olyan környezeti katasztrófák sora következhet be, amely az egész világ sorsát befolyásolhatja. A három őselem közül a termőföld és a víz rohamosan fogy, és a harmadik, a tiszta levegő is kezd „hiánycikké” válni. A népességrobbanás megakadályozásának szándéka és a kapitalizmus történelmileg példátlan brutalitású bevezetése pedig ellenkező előjelű demográfiai katasztrófával fenyeget. Ez ugyanis éppen annak a tradicionális, történelmileg is létező „családi” üzemnek az újratermelésébe avatkozik be drasztikusan, amelynek Kína és a térség államai gazdasági, politikai térnyerésüket köszönhetik. Ma és az előttünk álló évtized során azonban még mindent az az egyszerű tény határoz meg, hogy Kína, India és a „kis tigrisek” gyakorlatilag a világ ipari tömegtermelésének döntő többségét produkálják.
Az olcsó munkaerőre épülő olcsó áruk azonban a Nyugaton termelt javak árát is oly mértékben törik le, hogy ebből az árból már nem lehet fedezni a tőke és munkaerő eddigi jövedelemszintjét. De itt a kérdés legkényesebb része, hogy akkor kinek a jövedelme csökkenjen? A tőkéé vagy a munkaerőé?
Mivel a közvéleményt manipuláló hírközlési eszközök a tőke kezében vannak, így egyszerű módon ki lehetett alakítani azt a tévképzetet, hogy törvényszerűen és csakis a munkaerő jövedelme csökkenhet. Pedig lássuk be, ezzel az erővel csökkenhetne a profit is, a természetes logika is ezt diktálná.
Magyar Hírlap
Bogár László
Bayer Zsolt: A megmaradás temploma - Álláspont - (teljes cikk)
" A szentély egyik ablaka fölött három nyitott virágból, több bimbóból s levélből álló füzér egy dúsabb kompoziczióju s önálló szatmári festészeti iskolára gyaníttat.”
A tudós Henszlmann Imre írta ezt Nagygéc Árpád-kori templomáról. A templomról, amelynek egyik fele Mátyás királyunk korából való.
A nagygéci templom mainapság már csak az elmúlásra „gyaníttat”. S ezzel az elmúlással kell most majd kibabrálni, hamarosan…Mert nagy múltú, öreg, és pusztulásában is gyönyörűséges, méltóságos falu Nagygéc. Írásban először 1280-ban tűnik fel a neve, vagyis egészen bizonyos, hogy már 1280 előtt is létező település volt. Mert hát csak mainapság divat, hogy mindjárt írásban is megjelenjen minden létező és nem létező. És minden, aminek nem volna szabad írásban megjelennie…
Szóval, nagyon régi falu ez a Nagygéc. És olyan birtokosai voltak egykoron, mint a hatalmas Csák nemzetség. S jöttek aztán a Bekcs, Darai és Drágfi családok is, végül még a Luby família, s ők maradtak a legnagyobb birtokosok egészen a második világháború végéig.
S volt még egy hatalmasság errefelé.
1858-ban báró Haynau vásárolta meg a nagygéci pusztát, és kúriát építtetett magának, ide, éppen ide. Ősi magyar földre, Szatmárba, Aradtól kétszáz kilométerre...
Aztán meghívta Haynau a környékbeli magyar urakat magához – de soha nem ment el őhozzá senki sem. Aztán ment a hiéna maga, látogatóba, de becsukódtak előtte a kapuk.
Ezért aztán eltakarodott Haynau a nagygéci pusztából, és maradtak a Lubyak, maradtak a drága szatmári magyar parasztemberek, és maradtak Nagygécen a magyar zsidók. S éltek békességben, szeretetben egymás mellett s egymással, sokáig. S amikor jött a rettenet, s jöttek a csendőrök értük, a templommal szemközt lévő Schwartz-kúriából kihozták Schwartz bácsit, a falu népe meg majdnem nekiment a csendőröknek akkor, pedig akkoriban az ilyesmi nem volt divat.
Schwartz bácsi pedig azt kérte a csendőröktől, hogy mielőtt elviszik, hadd mondjon el egy verset. A csendőrök nem akarták megengedni, de akkor a falu népe úgy nézett, és úgy vonta szűkebbre a kört köréjük, hogy végül jobbnak látták engedni. Schwartz bácsi pedig elszavalta, hogy „Szülőföldem szép határa! / meglátlak-e valahára? / Ahol állok, ahol megyek, / Mindenkor csak feléd nézek…” – és sírt akkor mindenki, sírt akkor az egész falu. És elvitték Schwartz bácsit, aki nem jött vissza, soha többé…
De a falu nem pusztult el. Nem akart elpusztulni. Hiába jött 1970. május 3-án a rettenetes árvíz, Nagygéc túlélte volna azt is.
De nem élhette túl. Mert Ceausescu még ki sem találta odaát a falurombolást, amikor idehaza az elvtársak már megvalósították. S Nagygéc, ez a nyolcszáz éves magyar falu lett az első áldozat. Több mint hétszáz lakója volt Nagygécnek a ’70-es árvíz idején – s az árvíz után kitelepítettek mindenkit. Majd építési tilalmat rendeltek el a falu területére, így akadályozva meg az újjáépítést, a visszatelepülést meg egyszerűen megtiltották.
Halálra ítélték Nagygécet. A kúriákat, Schwartz bácsiék emlékét, a Lubyak emlékét, a szatmári magyar parasztemberek portáit, a felerészben Árpád-kori, felerészben Mátyás-kori templomot és a három temetőt.
De Nagygéc még négy évtized múltán sem akart meghalni egészen. Emlékét ápolják egykor volt lakói, romossá lett templomának csöndjét az elbitangolt lelkek pásztorolják.
Ezért lesz ez a templom a Megmaradás temploma.
Ha emlékeznek még, lassan két éve álltam nyilvánosság elé azzal, hogy építsük fel a Megmaradás templomát, amelybe építsük bele a Kárpát-medence minden magyarlakta településének egymondatos üzenetét. Az üzenetet, amelyet a következő ezer esztendőnek hagynak örökül a maiak.
Aztán töprengtünk sokat, hol is legyen az a templom.
Nem töprengünk tovább.
Itt lesz, Nagygécen.
Nagygéc öreg temploma lesz a Megmaradás temploma. Mert megérdemli – és mert megérdemli Nagygéc is.
Ha már egyszer túlélt mindeneket. Élje túl mivelünk együtt a következő ezer esztendőt is, s hordozza mindazt, ami belőlünk szép és talán megőrzésre érdemes.
Ha minden álmunk valóra válik, akkor 2014 tavaszán találkozunk az újraszentelésen.
S megtelik majd élő, eleven lelkekkel az öreg templom. Ámen.
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Nyitás keletre
Az új magyar külpolitika helyesen ismerte fel, hogy komolyan kell tárgyalni Moszkvával is, Pekinggel is, a szélesebb értelemben vett közép-ázsiai térség, az arab világ országaival. Naivitás azt várni, hogy már holnap ők lesznek a második láb. Következetes és nem hangulat váltó gesztusokkal – politikaiakkal, kulturálisokkal és kölcsönös gazdaságiakkal – azonban elérhetjük, hogy akár már belátható időn belül legyen mankónk, ha a válság újabb dúló vihara zúdul ránk.
Máté T. Gyula
Magyar Hírlap
Arcul csapott áldozatok
Csakhogy különös cikkeket olvasni manapság a hazai baloldali és liberális sajtóban. Egyes szerzők igyekeznek különbséget tenni például a náci és a bolsevik diktatúra között. Méghozzá különös okfejtéssel, amely szerint a náci diktatúra eleve elvetemült volt, és rosszat akart. A bolsevik viszont jót akart, még akkor is, ha forradalmi hevületében maga is megdöbbent azon, hogy mennyi emberáldozaton, kivégzésen és likvidáláson, mekkora terrorhullámokon át vezet az út odáig. Ma már ott tartunk, hogy a baloldali sajtóban olyan szegénylázadásként jelent meg a Kun-féle Tanácsköztársaság emléke, amely az írás szerzője szerint komoly figyelmeztetés lehet a mai kormány számára is. Másutt pedig arról olvashattunk, hogy az 1956-os forradalom is a diktatúra és a tömeggyilkosság képét öltötte, hogy a zsidóüldözésről már ne is beszéljünk.
Mi folyik itt? Lemondtak volna a civilizáció alapvető értékeiről azok a politikai körök, amelyek eddig mindig is a humanizmus iránti elkötelezettségükkel dicsekedtek? Vagy íme, mindent felülíró mértékben nyilvánul meg megint a balliberális oldal kettős mércéje? Netán egy új, már megálmodott, bosszúszerű, balos diktatúrának akarnak megágyazni ezek a legitimációs kísérletek?
Szégyenteljes arcul csapása ez az áldozatoknak.
Sinkovics Ferenc
Magyar Hírlap
Áldás vagy átok?
A kívánatos út azonban ma járhatatlan. A hazai állatállomány takarmányozásához pedig a legrosszabb körülmények esetén (nagyon gyászos kukoricatermés) is lenne elegendő gabona. Tőzsde nélkül azonban kimaradna „a nemzetközi piac által indokolt” áremelkedés, amelynek a hasznát amúgy is a tőzsdei forgalmazó cégek – többnyire külföldiek – viszik el az élőállat-importőrökhöz hasonlóan. Elmaradna a spekulatív áremelkedés tovagyűrűző hatása is. Mindenki jól járna: a gabonatermelő, a tápkeverő, a tenyésztő, a húsfeldolgozó és a fogyasztó egyaránt. Ma ezek veszítenek, de a gabonatőzsdések és az élőállat-importőrök nyernek. Gabonatőzsde nélkül viszont ők lennének ránk utalva, és nem fordítva.
Boros Imre
Magyar Hírlap
Több lábon - Álláspont - (teljes cikk)
Orbán Viktor tegnap nem sok új hívet szerzett magának Brüsszelben. Sőt azok körében sem emelkedhetett komolyabban a népszerűségi indexe, akik idehaza már a pálinkát is euroatlanti mintás bögréből isszák – gyakorta erre cserélve a korábbi sarló-kalapácsos bádogfülűt.
Pedig a miniszterelnök a nagykövetek előtt mindössze elmondta, hogy mi van. Mi megy, s mi az, ami nem. Mit kell képviselniük Magyarország érdekében, s mi az, ami elfogadhatatlan.Nem megy például, hogy kimegyünk Nyugatra, körbenézünk, nagyot európázunk, aztán a Mariahilfer Strasse lázában égve idehaza mindent úgy csinálunk, ahogy ők mondják, tanácsolják, kérik... s hát igen, akad egyéb befejezése is ennek a mondatnak.
Nem megy, mert tetszik vagy sem, a válságra kitalált „összeurópai megoldás” van, akinek jó, s van, akinek nem. Nemcsak azért, mert különböző gazdasági helyzetű országok vannak, hanem azért, mert a nagyobbak minden fenntartás nélkül fizettetik meg a kisebbekkel saját prosperitásukat.
Ne finomkodjunk: Németországról van szó.
Ez nem azért van, mert Angela Merkelben a gügyögő nagymama mögött rejtőzik egy kisbajuszú kobold-én is, hanem mert a német gazdaság érdekét ez szolgálja.
Németország tőkeereje, versenyképessége össze sem mérhető az
uniós tagok zömével, tud olcsóbban termelni, képes konkurenst félreállítani, árujának piacot teremteni. Példának talán elég egy magyarországi szupermarket kínálatát megnézni, gagyitól az elitig.
Tény természetesen: a magyar GDP-ben éppen az itt termelő német autógyártók a meghatározók, s a kölcsönös kereskedelmi kapocs miatt ha Berlinnek jól megy, mi sem vagyunk rosszul. De igaz az is, hogy láttunk már a Távol-Kelet felé dübörgő, addig mozdíthatatlannak ígért gyártósorokat Közép-Európában.
A lényeg azonban az, hogy az uniós válságkezelési módszer pillanatnyilag kizárólag az eurózónára, azon belül is kiemelten Németországra és a dél-európaiakra van szabva. Ez nem a mi bulink, ez számunkra rossz recept. Ha rászorulunk, az azt jelenti, hogy a végletekig eladósodtunk, ki vagyunk terítve, ki vagyunk szolgáltatva. Úgy, mint most a görögök és holnap a spanyolok.
S itt egy pillanatra álljunk meg!
Mielőbb bárki új politikai kliséket próbálna kreálni a fentiekre: senki sem vonja kétségbe uniós tagságunkat, Magyarország európai elkötelezettségét. S ha Kovács László szocialista exkülügyérnél a magyarok többsége talán már kisebb lelkesedéssel teszi félre a reggelit, ha a trombita a „nyugati világ értékrendjének megvédésére” szólít, a NATO-tagság nem kérdéses.
Ezek a „féltő felvetések” is akkor kerülnek elő rendszerint, amikor kicsit kilépünk a brüsszeli sorból, amikor számunkra kényelmesebben váltunk lépést.
S főleg akkor, amikor előkerül Oroszország és Kína, tágabb értelemben a keleti nyitás kérdése. Az, hogy Magyarország gazdaságilag több lábra álljon.
Kérem, tényleg a helyén értsék: nyugati szövetségeseink nem euroatlanti integrációnkat féltik, ők a keleti piacokat féltik tőlünk.
Berlintől Párizsig nem attól tartanak, hogy orosz és kínai cégek jelennek meg az unió keleti végein. Őket az zavarja, hogy ezeket a rubel- és jüanmilliárdokat nem náluk fektetik be. Ezt meg is lehet érteni, hiszen szép dolog a szövetség, de azért mindenki elsősorban a saját érdekeit nézi. Ez így helyes.
Nem Washingtont cseréljük Moszkvára, netán Brüsszelt Pekingre, hanem kiegészítjük az egyiket a másikkal. Ismétlem: ezt teszik ők is.
Talán nem a véletlen műve, hogy máig nincs kézzelfogható uniós Oroszország- és Kína-politika. A nagyok, saját érdekeiket féltve, nem hagyják, hogy közös alku legyen, aztán megsértődnek, s kitagadással fenyegetnek, amikor a kicsik a saját üzlet intézésébe kezdenek.
Az új magyar külpolitika helyesen ismerte fel, hogy komolyan kell tárgyalni Moszkvával is, Pekinggel is, a szélesebb értelemben vett közép-ázsiai térség, az arab világ országaival. Naivitás azt várni, hogy már holnap ők lesznek a második láb. Következetes és nem hangulatváltó gesztusokkal – politikaiakkal, kulturálisokkal és kölcsönös gazdaságiakkal – azonban elérhetjük, hogy akár már belátható időn belül legyen mankónk, ha a válság újabb dúló vihara zúdul ránk. A szép keleti szókép után zárásként egy vulgárisabb: azt a mankót már az előtt sokan ki akarják majd rúgni a hónunk alól, mielőtt megkapnánk.
Külföldön is, idehaza is.
Máté T. Gyula
Magyar Hírlap
Bayer Zsolt: A betegek - Álláspont - (teljes cikk)
Ameddig tartott az olimpia, addig az olimpiát gyalázták.
Most, augusztus 20-a alkalmából ezt az ünnepet gyalázzák.
Balavány György kezdte – vele együtt kaptam meg a Szellemi Honvédelem díját Makoveczéktől, nagyon ideje lenne, hogy köszönettel visszaadja: „Talán így, ezredév távolából ideje lenne szembenézni azzal, hogy egy testvérgyilkos szadista fenevadat emlegetünk szentként – írja Balavány. S még hozzáteszi: – Augusztus huszadikán ünnepeljük azt a hazugságot, hogy milyen régi a keresztény magyar állam.”Balavány után a „sajtkészítők” nevű blogon olvashatjuk a következőket: „Pedig Szent István királyunk csak egy hataloméhes trónbitorló volt, aki önnön legitimációja érdekében (…) újszerű, és akkoriban korszerű jelképek sorával vette körül magát: koronával, kereszttel, megyésispánnal. – S persze ismeri sajtkészítő is a kötelező kört: – A romantikus mítosz, mely szerint egy ember, esetleg egy nemzedék képes megváltoztatni az ország, a nemzet, a közösség sorsát, egyszerűen nem igaz. A nagy emberek hamis legendája vérbeli XIX. századi ostobaság, amely Magyarországon sajnos ma is meghatározza némely politikai közösség működését.”
Ezek az emberek betegek. Ezért tudom az eszemmel, hogy nem is szabadna őket gyűlölni – de azért gyűlölöm őket, és meggyőződésem, hogy ha nem léteznének, valamivel egészségesebb, élhetőbb, szerethetőbb hely lenne ez a szintúgy beteg világ. De mivel keresztény ember vagyok, mélységes bűntudattal tölt el ez a meggyőződés, és a gyűlölet érzése, s e bűntudaton keresztül visszhangzik fülemben Csókai András igazsága: „Ezeket a szerencsétleneket nem jobbá kell verni, jobbá kell őket szeretni.”
Tudom, hogy ez az igazság. Csak sajnos én képtelen vagyok rá. De igyekszem – legalább annyira, hogy soha-soha ne keveredjek az újpogányok közé. Valószínűleg ez, és csak ez tartana vissza attól, hogy megüssem őket. Ezért, és csak ezért marad a csonttá soványodott tény: ezek a szerencsétlenek nem csak betegek, de végtelenül és barokkos túlzásokba menően ostobák is.
A fentebb idézet mondatokból egészen egyszerűen semmi sem igaz. István nem volt sem szadista, sem hataloméhes trónbitorló. Továbbá ő igenis választás előtt állt: Bizánc vagy Róma, kereszténység vagy ősi pogányság – tessék: Európa vagy Ázsia. Mindössze ennyi volt a választás őelőtte. És ő választott. S bizony keresztény államot alapított – s megteremtette egyszersmind a magyarság túlélését. A sajtkészítő álnév mögé bújó nyomorult pedig (aki álnevét feltételezhetően a zseniális Monty Python Brian élete című filmjéből kölcsönözte) mindössze a tudományos materializmus és a marxi történelemszemlélet vaskos, lábszagú hülyeségeit böfögi fel, amikor egyén és társadalom viszonyát és az egyén történelemátalakító képességét „elemzi”.
Egy súlyosan beteg kor súlyosan beteg termékei ők. S a kor betegsége éppen ott érhető tetten, hogy ezek a szerencsétlen nyomorultak megjelenhetnek a nyilvánosságban. Ortega tragikus igazsága és Julien Benda még tragikusabb igazsága összpontosul Balavány és a sajtkészítő létezésében.
Egy egészséges, vagy e mostaninál csak kicsit egészségesebb korban a paplan alatt játszanának önmagukkal ők, és a lehető legrosszabb esetben is csak tovaris Csikatilo válna belőlük. Ám ebben a korban ők véleményt nyilvánítanak, ráadásul nyilvánosan. Ez a megszokhatatlan, ez a tolerálhatatlan. S hogy mennyire az, játsszunk el egy pillanatra a gondolattal: minden, de tényleg minden megvalósul mindabból, amit ezek leírnak, akarnak, propagálnak.
Képzeljük el azt a világot, ahol Tóta W. szándéka szerint nincsen pénz élsportra, és lehetőleg megszűnik az olimpia. Ahol nem ünnep többé augusztus 20-a, ahol nincsenek szentek, s leginkább nincsenek legendák, mítoszok, mesék, babonák, hősök – ahol semmi sincs. Ahol nincs jó és rossz, mert objektíven és emberi elmével úgysem megítélhető, mi a jó és mi a rossz.
Képzeljük el az ő világukat, ahol nincsen Isten – még annyi sem, amennyi mostanra megmaradt. Képzeljük el egy pillanatra az ő szabadságukat, amely soha nem megvalósítható persze, hiszen szerintük a szabadságot állandóan tágítani kell. Képzeljük el, hogy nincsen állam, nincsen egyház, nincsen példakép, nincsen fegyelem, nincsen iskola, nincsen rend és nincsen szigor, nincsen nemzet és nincsen múlt. S leginkább történelem nincsen.
Nincsen hit és nincsen akarat. Nincsenek faji és nemi különbségek, nincsenek nemi szerepek. Nincsenek korlátok. Törvény sincsen. Család sincs. Nincs határ, hadsereg, vallás, nincsen dicsőség és szégyen. Bűn sincsen. És nincsen pátosz, nincs meghatódottság, nincsen romantika, szentimentalizmus – és nincsen egyetlenegy megfellebbezhetetlen igazság sem, ugyanis általában véve nincsen igazság egyáltalán. Csak ők vannak, a laptopjuk, és az ő vágyaik.
Képzeljük el azt a világot.
S ha elképzeltük, talán belátjuk, hogy mégis inkább őket kell nem létezővé varázsolni. A gyerekeink és az unokáink érdekében.
Hogy Szent István műve még ezer esztendeig fennmaradhasson. S hogy az emberiség fennmaradhasson – már ha ennek egyáltalán van valami értelme…
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Szent István
Szent Istvánnak mint a hatalom birtokosának, mint az ország vezetőjének, nem az országa kirablása, tönkretétele, eladósítása vagy külföldi kézre való átjátszása járt a fejében. S ez az uralkodását tekintve lényeges szempont volt, a szándék. Hogy tiszta volt-e a szándéka a hatalom birtoklásával? Az elmúlt több mint ezeregyszáz évben a magyar nép sorsát igazgatták, vezették törzsi vezetők, fejedelmek, királyok, császárok, kormányzók, pártfőtitkárok és miniszterelnökök... Voltak, akik kifejezetten ártó szándékkal ragadták magukhoz a hatalmat, s nem lebegett más a szemük előtt – olykor egy őrült eszme megvalósításáért –, mint kifosztani, megalázni, meggyötörni, kiszolgáltatottá, védtelenné tenni a magyar népet, Magyarországot. Ez leginkább a modern kori magyar történelem figuráira, diktátoraira volt jellemző. A kommunizmus és a bolsevizmus magyarországi megjelenése, kunbéláék, károlyiék, rákosiék és kádárék tevékenysége – közben szálasiéké is – máig be nem gyógyuló sebeket, hihetetlen károkat okozott a magyar népnek.
Stefka István
Magyar Hírlap
Ép testben ép lélek
Miután az olimpiáról, a magyar sportolók szerepléséről már annyi büszkeségtől dagadó írás és annyi „éntőlem örülhettek, furkók, engem nem lehet megvenni nyolc arannyal sem” stílusú, fanyalgóan mértéktartó fikázás jelent meg, szereplésünkhöz nem érdemes már sok mindent hozzátenni. Talán csak annyit, hogy hallgatva érmeseink nyilatkozatát, valami roppant feltűnő volt. Az éremfüggetlenül jóarcú emberek értelmes mondatokat, szerethető gondolatokat mondtak mikrofonokba. Márpedig a mai világban ez sem kevés, ugyebár. Őket hallgatva hús-vér értelemet kapott a régi mondás: ép testben ép lélek.
Forró Péter
Magyar Hírlap
Folyékony demokrácia
Az egyes szavazó felhatalmazhat egy pártot is, de bizonyos kérdésekben ő maga akar dönteni, vagy voksát átadja egy másik, bizalmát élvező személynek. Ez kissé bonyolultnak látszik, de már kialakult a technika, és a berlini Kalózpárt állítólag ezért lett népszerű, és az Occupy mozgalom is él ezzel a lehetőséggel, globális szabadságmozgalmat hirdetve. Mint minden új dologért, eddig főleg a fiatalok rajonganak a kissé anarchisztikus ötletért, de ha egyszer bekövetkezik, hogy – például az Európai Unióban – minden háztartásnak lesz internetkapcsolata, a közvetlen demokratikus joggyakorlásnak is új eszközei és módszerei jönnek létre.
Szentmihályi Szabó Péter
Magyar Hírlap