Recsk 2012
A levéltárakban porosodó anyagok önmagukért beszélnek, és ma már szinte valóban nincs kit felelősségre vonni, de legalább meg kellene próbálni hitelesen feltárni a múltat. A recski tábor felszámolásáról 1953 nyarán született döntés.
Mindazokat, akik Recsken voltak, örök életre szóló hallgatásra kényszerítettek, de a fellazult diktatúra után a zavaros rendszerváltás sem hozta meg a valós igazságtételt azok számára, akik a táborban elhunytak, vagy az ott szerzett betegségek következtében idő előtt eltávoztak közülünk. Ők huszonegyen, akik még élnek, egy kegyetlen világ még élő tanúi. Ahogy Michnaytól megtudta a világ a recski tábor létezését, ugyanúgy fontos, hogy a fiatalok a még életben lévőktől megtudják az egykor volt szörnyű valóságot.
Vámos György
Magyar Hírlap
Akár egy fel nem robbant bombának látszó tárgy
A magyar sajtó most jobbról és balról nagy élvezettel gúnyolódik a TEK-en, micsoda pancserek, ekkora felhajtást csinálnak a Műegyetemen egy „diákcsíny” miatt. Ugyanezek a vicces emberek egészen másról írnának, ha a Luke Skywalkernek öltözött diák fegyvernek látszó tárgya igazinak bizonyul, és lelő néhány tanárt és diákot, esetleg túszokkal be is zárkózik, és követeli, hogy azonnal hozzák oda Csubakkát. Sajnos, a helyzet az, hogy ilyen esetekben a rendvédelemnek nincs mérlegelési joga, nem kockáztathatja ártatlan emberek életét egyetlen hülye miatt, aki egyébként őrült is lehet. Ha a gúnyolódóknak saját gyermekei lennének ilyen helyszínen, mélyen felháborodnának, ha tréfára vennék azt, ami akár komoly is lehet. Ugyanez a helyzet a fel nem robbant bombák esetében is: nem lehet és nem is szabad arra számítani, hogy a bomba már nem is fog felrobbanni. Szomorú, de tény: a fegyvernek látszó tárgyak ma már veszélyes fegyverek.
Szentmihályi Szabó Péter
Magyar Hírlap
Sztrájkéhség
A Kossuth téren áthaladva ne izgassuk és ne etessük a táborozókat! Hiteles forrásból tudhatjuk, hogy ha megunják, úgyis hazamennek.
Borókai Gábor
Heti Válasz
A párt mosolya
Valami végtelen derű árad Török Zsolt szocialista szóvivő ábrázatáról, valahányszor televízióban, újságfotókon látni. Ennek több oka is lehet. Elképzelhető, hogy a vidám embernek fogalma sincs, milyen kétségbeejtő állapotban van a pártja, ellenkezőleg: ő úgy látja, jó úton halad a csapat...
Pilhál György
Magyar Nemzet
Nyilvános léböjt
A rózsadombi éhségsztrájkoló nem így döntött: vasárnap este bepakolt egy ránézésre is százezer forintnál többe kerülő bőrtáskába, felvett egy méregdrága luxusinget (a halványkék Ralph Lauren többe kerül, mint amennyit egy minimálbéren tengődő család egy hónapban étkezésre fordíthat), és beköltözött egy sátorba a Kossuth térre - bölcsen elfeledve, hogy kormányfőként ő mondta a leghangosabban: "nem kell utcára vinni a politikát". Hétfőn már két számmal nagyobb pulóverben mutatkozott a közéleti sátorban, hogy vizuálisan is jelezze a híveknek: ő bizony éhségsztrájkol, és megviseli az áldozat.
Lukács Csaba
Magyar Nemzet
Vérfürdő után
Aztán újra csak köpködött. Ellenforradalomról beszélt, és tagadta, hogy 1956 októbere után lettek volna koncepciós perek. Emiatt a Jobbik feljelentést is tett ellene, de az ügyészség nem ezért vonhatja felelősségre. Biszku tagadta azt is, hogy köze lett volna az akasztásokhoz, miközben a legfiatalabb '56-os kivégzett, Mansfeld Péter öccse a levéltárban találta meg a nevét a halálos ítéletről szóló dokumentumon.
Haraszti Gyula
Magyar Nemzet
A választás joga
Az előzetes regisztráció azoknak a pártoknak kedvez, amelyeknek széles és nagy létszámú a biztos választói körük – fogalmazta meg valaki az ellenzők táborából. Itt az eredendő bűn: ha egy párt tudatos építkezéssel, sok munkával kiépít egy nehezebben manipulálható bázist, az veszélyes. Ezek szerint sokkal jobb és demokratikusabb egy jól időzített blöffel a bizonytalan szavazatokat besöpörve választást nyerni.Mi akadályozza meg az MSZP-t, az LMP-t vagy mást abban, hogy elkötelezett szavazótábort építsen ki magának? Miért gondolják azt, hogy a protest szavazatok elvesznek a feliratkozással: aki nem szereti a kormányt, az csak a választások előtt két héttel nem fogja szeretni, amikor már nem tud jelentkezni?
Az új rendszerben nem lehet utolsó pillanatban szavazók százait mozgósítani, mozgóurnával trükközni, virtuálisan szavaztatni – megeshet, hogy az ellenzők ebben látják a demokráciára leselkedő nagy veszélyt.
Lukács Csaba
Magyar Nemzet
Gyógypolitikai slágerlista
Talán rendezvényszervezést is vállal a Lehet Más a Politika, mit lehet tudni - ebben nagyon otthon an az ökofelekezet. Nincs az a nagyvárosi köztér, aluljáró, múzeumlépcső, ahol ne fordult volna meg néhány molinós, transzparenses aláírásgyűjtő liberálzöld aktivistájuk cintányérral, bilinccsel, kereplővel, illetőleg harsonával. Gyerekeknek, kismamáknak tetszik a produkció, olcsóbb mint a vidámpark. Felnőtt ember többnyire közömbösen nézi a kíntornát, nem baj, mondja magában, majd megkomolyodnak, esetleg fölfedezi őket a nagycirkusz...
Pilhál György
Magyar Nemzet
Bayer Zsolt: Ius Pozitivum - Álláspont - (teljes cikk)
Immáron jogerős az ítélet, amely szerint Joav Blum izraeli üzletember ártatlan. Nem követett el közokirat-hamisítást.
Illetve a bűncselekményt elkövette – a hivatalos megfogalmazás szerint „a bűncselekmény megvalósult ugyan” –, de Joav Blum ennek ellenére nem bűnös, ugyanis „abban a téves feltevésben volt, hogy akkor is bejelentkezhet állandó lakosként az adott lakcímre, ha életvitelszerűen nem tartózkodik ott”.Mindenképpen érdekes történet ez így. Ami legelőször eszébe ötlik a jogban járatlan laikusnak, az a következő tétel: a jog nem ismerete nem mentesít a büntetés alól. Ám érzi a laikus, hogy ez így sántít kicsit, hát utánanéz a dolognak. A katolikus lexikonban ez áll:
„A róm. jogból származó ősi kánonjogi elv szerint általában a tény nem tudása mentesít, a jog nem tudása nem mentesít a kötelezettség alól.”
Ez így rendben is van már. Kicsit tovább kutakodva rábukkan a laikus a Leszkoven ügyvédi iroda honlapjára, amelyen a következőket olvashatja: „A törvény nem tudása nem mentesít a kötelezettségek alól – szoktuk a laikusoknak mondani. Miért van akkor, hogy a rossz szokás (gyakorlat) mégis – már-már úgy tűnik – mentesít, még akkor is, ha a kialakult gyakorlat egyértelműen törvénytelen? Olyan, mintha egy régi bírósági párbeszéd köszönne vissza:
– Tehát beismeri, hogy a panaszost a földhöz vágta, ütötte, rugdalta? - kérdezi a bíró a vádlottól.
– Igen -feleli a vádlott. - De kérem kegyes figyelembe venni a büntetés kiszabásánál, hogy nekem ez megrögzött szokásom, ha valaki megharagít.”
És ez is rendben van. A laikus úgy érzi, fel van immár vértezve annyi tudással, hogy állást foglaljon az ügyben. Vagyis hogy Joav Blumnak megrögzött szokása bejelentkezni különböző ingatlanokba, ha ezen bejelentkezéssel anyagi haszonra tehet szert. S bár ezzel ténylegesen megvalósít bizonyos bűncselekményt, ám a bírósági gyakorlat ezt figyelmen kívül hagyja – s ezzel egyszersmind figyelmen kívül hagy a bíróság egy ősi római jogelvet.
Ugye, első látásra ennyi a történet lényege, s mindez nem is tűnik túl bonyolultnak. Ugyanakkor mégiscsak felvetődik néhány kérdés, mindenekelőtt magával a bűnnel kapcsolatban. Nevezetesen: valóban bűncselekmény bejelentkezni valahová, ahol az ember nem lakik életvitelszerűen? Rendben van. De mi van akkor, ha mondjuk az ember még kiskorú gyermeke kimegy külföldre tanulni? Akkor ki kell jelenteni az ember kiskorú gyermekét a szülői házból, máskülönben fennforog a bűncselekmény? Nem valami hihetetlen nagy marhaság ez így?
De. Ez így hihetetlen nagy marhaság. Életszerűtlen, nyakatekert ostobaság. Vagy másképpen szólva: tőrőlmetszett jogászkodás. S akkor máris itt a lényeg - kis utánajárással bárki megtalálja:
„Ius Naturale: Természetjog. Azért természetjog, mert az ember természetébe van írva. Mindenütt érvényes, változtathatatlan erkölcsi alapelveket tartalmaz. A Tízparancsolat lényegében ezeket rögzíti (…). A tételes jog ezekkel nem kerülhet szembe, különben igazságtalan lesz.”
„Ius pozitivum: Tételes jog. Amit a törvényhozó vagy annak szerve alkot. A jogpozitivizmus (szubjektivizmus, Hegel, Hobbes) teljesen emberközpontú. Természetjogot nem fogad el. Minden jog normája maga az ember, aki minden korlát lebontására törekszik. Ez a jogelmélet vezetett a politikában a liberalizmushoz, a gazdaságban a féktelen kapitalizmushoz, nemzetközi szinten pedig az imperializmushoz.”
Nos hát, itt vagyon leírva, itt vagyon felróva Joav Blum izraeli üzletember bűnössége és ártatlansága egyszerre. Joav Blum izraeli üzletember nem bejelentkezni szeret megrögzötten általa nem lakott ingatlanokba. Joav Blum izraeli üzletember értéktelen ingatlanokat szeret értékesekre cserélni, hogy aztán állami segédlettel és állami pénzből ez utóbbi, értékes ingatlanokon úgynevezett befektetéseket eszközöljön. S mindezért a pozitivista jogfelfogás alapján soha nem lesz elítélve, sőt! Korunk mindenütt jelen lévő, állandó története ez. Jared Diamond így írja le a lényeget az Összeomlás című, nagyszerű művében:
„Az amerikai vállalatok azért vannak, hogy tulajdonosaiknak pénzt termeljenek: ez hozzátartozik a kapitalizmus működési módjához. Következésképp a vállalatok vezetőinek minden olyan költséget kerülniük kell, ami nem a profitot szolgálja. Az ilyen értelemben vett takarékosság nem csak a bányaiparban kötelező. A sikeres cégeknél különbséget tesznek a fennmaradáshoz szükséges költségek és az erkölcsi kötelességből vállalt költségek között. A környezetvédők és az üzleti szektor közti feszültség nagy része abból fakad, hogy ezt a különbségtételt az előbbiek nem vagy csak húzódozva fogadják el. Pedig vállalatvezetőktől sokkal reálisabb azt várni, hogy könyvelőkhöz vagy ügyvédekhez, mintsem hogy egyházi személyekhez hasonlóan viselkedjenek.”
Íme, a végső igazság. S bár Diamond itt kifejezetten a környezetvédelem aspektusából elemzi a helyzetet, Joav Blum és a velencei kaszinóváros esetében az az aspektus is fontos, és nem hagyható figyelmen kívül. Joav Blum a Ius Naturale szerint bűnös. A Ius Pozitivum szerint valószínűleg nem. Ez pedig úgyis majdnem mindegy. A végén úgyis mindnyájan beledöglünk ebbe a nagy-nagy szabadságba.
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Részletesebb lapszemle Romsics Ignác magyar zsidóságról szóló tanulmánya kapcsán kialakult párbeszédről
Romsics Ignác szerint a reformkori nyelvtörvények, az 1868-as nemzetiségi törvény és a dualizmus korának iskolai törvényei egyaránt a magyarosítás programját szolgálták. Az ennek ellenálló horvát, szerb, román és a szlovák elittel szemben a németek és a zsidók nagymértékben azonosultak a magyar állameszmével. 1848-49-ben a magyarországi zsidóság – a többi nemzetiségtől eltérően – egyértelműen a magyar nemzeti oldalra állt, amit a magyar vezető elit teljes jogegyenlőségük biztosításával honorált. A zsidóság Magyarország gazdasági modernizációjához és kulturális megújulásához is döntő mértékben járult hozzá. Bármennyire logikusnak látszott is azonban a régi és az új elitcsoportok között kialakult „munkamegosztás”, a XIX. század utolsó harmadától a deklasszálódó úri és a feltörekvő nem zsidó kispolgári rétegek ezt nem a nemzet érdekében álló társadalmi átalakulásként, hanem a zsidóság nemzeti érdekeket sértő „térfoglalásaként” fogták fel.
Az antiszemita társadalommagyarázat különösképpen hatott azokra a feltörekvő kispolgári és értelmiségi-közalkalmazotti rétegekre, amelyeknek a mobilitását az egy vagy két generációval előttük járó zsidóság pusztán saját sikerei révén is korlátozta. Mindehhez jött az 1873-as tőzsdeválság, amely sok egzisztenciát tett tönkre vagy rendített meg.
Mint a legtöbb előítéleteken alapuló propagandának, úgy az I. világháború alatti antiszemita vádaskodásnak is volt tényszerű magva: a hadi szállításokat, amelyek lebonyolítói nagyobbrészt szükségszerűen zsidók voltak, végigkísérte a korrupció. Bihari Péter szerint 1916–1918-ra a középrétegek zsidó és nem zsidó csoportjai közötti „nagy leszámolás” lényegében elkerülhetetlen volt.
Lehetséges, hogy Biharinak igaza van, ámbár nem tudhatjuk, hogy a háború másféle befejeződése esetén ugyanaz történt volna-e, mint ami így lezajlott. A nemzeti liberális integráció eresztékeiben már egyébként is recsegő-ropogó hajóján az első nagy léket az 1919-es Tanácsköztársaság ütötte.
A Népbiztosok Tanácsának tagja kétharmada zsidó származású volt. A kormányzati hatalom irányító pozícióinak ilyen mértékű és jellegű újraosztása akkor is elfogadhatatlan lett volna a régi elit és a feltörekvő nem zsidó értelmiség számára, ha az új hatalom mérsékeltebb reformpolitikát valósít meg.
Úgy azonban, hogy a magánvagyonok nagy részét szocializálták, az egyházakat üldözték, az addigi nemzeti retorikát internacionalista lózungokkal váltották fel, s aki tiltakozott vagy ellenállt, azt túszul ejtették, vagy kivégezték, még kevésbé volt az. A vörösterror áldozatainak a száma, amelyet legfelsőbb szinten ugyancsak két zsidó származású fiatal értelmiségi, Szamuely Tibor és Korvin Ottó irányított, megközelítette a hatszázat.
Az atrocitások és az antiszemita hangulat ellenére a magyar zsidó szervezetek teljes mellszélességgel álltak ki a trianoni határok Magyarországra nézve előnyös megváltoztatása érdekében. A Pesti Izraelita Hitközség 1920 januárjában drámai hangú felhívással fordult a világ zsidóságához. „Angol, amerikai, francia, svájci hittestvéreink, támogassátok befolyástokkal, kérelmeitekkel a ti kormányaitoknál a magyar békedelegáció kérelmét, mely egyúttal magyar hittestvéreitek kérelme.
Világosítsátok fel államférfiaitokat, hogy Magyarország népe és a vele az elválaszthatatlan alkotórészét képező magyar zsidóság jobb, méltóbb sorsot érdemelnek, mint aminőt a párizsi békekonferencia eddig tervezett részünkre”. A Magyarországi Cionista Szervezet hasonlóképpen foglalt állást. A magyar békedelegáció álláspontjának védelmében Gróf Apponyi Albert által felsorakoztatott érvek között szerepelt a magyar nemzeti politika befogadó jellege, a nemzetiségekkel szembeni tolerancia, s ezzel összefüggésben a zsidók példátlanul sikeres integrációja is.
1920 után a kisebbségi sorba került több mint hárommillió magyarból közel félmillió települt át a maradék országba. A derékba tört egzisztenciák életkörülményeinek megnyugtató rendezése nélkül társadalmi békéről álmodni sem lehetett. A nemzetgyűlésben néhány nappal a békeszerződés aláírása után merült fel először, hogy a jogegyenlőség addigi elvével szakítva korlátozni kellene a zsidóság gazdasági és kulturális életben érvényesülő befolyását.
Ezekből egyetlen egy valósult meg: az egyetemi numerus clausus. Célja a keresztény középrétegekből származó fiatalok majdani állásszerzésének a megkönnyítése volt. A kitűzött célt a törvény elérte. 1921 és 1931 közötti kormányzása idején Bethlen István eredményesen törekedett az antiszemitizmus visszaszorítására s a zsidósággal való együttműködés 1918 előtti formáinak helyreállítására.
A zsidóság reprezentánsaira minden szinten nélkülözhetetlen partnerként tekintett. Bár Bethlen 1931-ben távozott a kormány éléről, rendszere az 1930-as évek utolsó harmadáig érdemi változtatás nélkül működött tovább. Alkalmazkodott az általa kialakított keretekhez, ha fogcsikorgatva is Gömbös Gyula is.
Bemutatkozó parlamenti beszédében kénytelen volt kijelenteni: „a zsidóságnak azt a részét, amely sorsközösséget ismer el a nemzettel, éppúgy testvérnek kívánom tekinteni, mint magyar testvéreimet.” A bethleni konzervatív-liberális integrációs politikával való szakítás csak Darányi Kálmán 1936 és 1938 közötti kormányzása idején következett be.
Az 1929 után kibontakozó gazdasági válság alatt dobra került sok kis- és középparaszt földje, sőt nemritkán háza is. Az ennek következtében kialakult szociális elégedetlenség talaján egymás után alakultak szélsőjobboldali pártok. Elérendő céljaik között a további zsidó bevándorlás megakadályozása, jogkorlátozás, vagyonelkobzás és a kitelepítés egyaránt szerepelt.
A szélsőjobboldal követeléseinek jelentős része volt abban, hogy Darányi, aki kezdetben a bethleni politika szellemében kormányzott, 1938. április 8-án a képviselőház elé terjesztette az első zsidótörvényt. Ezt alig egy év múlva követte a második, amely már nem vallási, hanem faji, származási alapra helyezkedett.
A zsidóság kirekesztésével párhuzamosan megkezdődött az 1920-ban elcsatolt területek német támogatással történő visszaszerzése. Nem sok időbe telt, hogy kiderüljön: a kisebbségi sorsot a magyarokkal együtt vállaló, s most velük együtt ünneplő zsidókra nem védelem, hanem az üldöztetés új, és az addigiaknál kegyetlenebb formái várnak. A II. világháború alatt tovább súlyosbodott a zsidóság helyzete.
A súlyos diszkriminációk ellenére a zsidónak minősített személyek helyzete Magyarországon jobb volt, mint a környező országokban élőké. A háború kezdeti szakaszában a szomszédos országokból 100 ezer zsidó menekült magyar területre. A zsidó lakosság kiközösítéséért, sőt egyes csoportjaik halálba küldéséért a magyar törvényhozást és közigazgatást súlyos felelősség terheli.
Ugyanakkor ugyanennek a kormányzatnak több tagja tompítani igyekezett a zsidóellenes intézkedések élét. Kállay Miklós miniszterelnök és maga Horthy kormányzó is, akik az addigi zsidópolitikájuk radikalizálását célzó német követéseknek két éven át kitartóan ellenálltak. Horthy felelőssége a vidéki zsidóság deportálásukért megkérdőjelezhetetlen. Mint ahogy a magyar közigazgatásé és csendőrségé is. Vitathatatlanul Horthy érdeme ellenben, hogy a budapesti zsidóság közel kétharmada végül megmenekült a pusztulástól.
A vészkorszakot túlélt és Magyarországra visszatértek száma különböző becslések szerint 200 és 290 ezer fő közötti lehetett. Számukra a „felszabadulás” valóban életet jelentő felszabadulás volt, a lakosság többsége számára azonban, a megszállás és az elnyomás kezdete. 1945 és 1950 között csaknem 60 ezer fő ügye került a népbíróságok elé.
Közülük 189-et végeztek ki. Ezek között zsidó vallású vagy származású elvétve akadt, a népügyészek, népbírák és a tanúk között viszont sokkal inkább. Ezek az eljárások egy-két esetben kifejezetten leszámolás jelleget öltöttek. A nem zsidó tömegek szemében mindezek a „zsidó bosszú” rémét idézték fel, s a háború utáni nehéz szociális helyzetből, a továbbélő előítéletes reflexekből eredő okokkal hozzájárultak az antiszemitizmus ismételt fellobbanásához.
A túlélők közül számosan azonosultak a fasizmus és a nacionalizmus minden formáját elutasító kommunista ideológiával. Ez a körülmény és a Rákosi-rezsim első négy emberének zsidó származása ismét sokakban hívta elő azt hamis sztereotípiát, hogy a kommunisták mind zsidók, a kommunizmus pedig nem más, mint zsidóuralom. Annak, hogy a zsidó származásúak az 1951-es kitelepítettek között is túlreprezentáltak voltak, az előítéletes gondolkodás nem tulajdonított jelentőséget.
1980-81 óta a politikai demokrácia és a szellemi pluralizmus következménye nem a traumák higgadt kibeszélése és a holokausztért viselt felelősség mértékének körültekintő megállapítása, egy új, integratív nemzeti önkép elfogadása, hanem a vádaskodások felerősödése, a betokosodott sebek gyakran nem gyógyító szándékú feltépése, és olykor az egész problémahalmaz politikai haszonszerzéstől vezérelt instrumentalizálása lett.
A továbbélő másság egyik elég jól kirajzolódó dimenziója a nemzeti múlt újabb kori sorsfordulóinak eltérő megítélése. 1920 a nem zsidó magyarság számára elsődlegesen Trianont és a nemzet szétszakíttatásának kezdetét jelenti. A zsidó származású magyarok számára emellett, vagy ez előtt viszont a jogegyenlőség és az akadálytalan előrejutás, a „boldog békeidők” szimbolikus végét, és az állami szintre emelt diszkriminációk kezdetét is.
Romsics nem tartja teljesen reménytelennek a tragikusan megakadt, majd félresiklott liberális és integratív jellegű magyar nemzetépítés modelljének felújítását. Ha a véleményformáló értelmiség képes lenne egy olyan jól átgondolt és történetileg árnyalt, a traumákat tudatosan nevesítő és egymással értelmező viszonyba hozó beszédmódot kialakítani, amely – nem azt erősítené sok befogadóban, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt bennünket –, az olyan példa lenne, ami idővel a társadalom túlnyomó többségét is mintakövetésre késztetné.
Népszabadság
Ungvári Krisztián szerint 1944 eseményeiről hiba volna azt gondolni, hogy azokat a magyar lakosság csak passzívan szemlélte volna. A holokauszt leggyorsabb deportálása 1944-ben és Magyarországon történt. Ennek kapcsán pedig létezik valami nemzeti felelősség is, annál inkább is, mert az eseményeket „nemzeti vagyongyarapodásként” ünnepelte a magát kereszténynek és nemzetinek nevező sajtó.
Az orvosi vagy a mérnök kamara vagy a Baross Szövetség tagjai túlnyomó többségére az volt a jellemző, hogy zsidónak nyilvánított kollégáik praxisát kívánták megszerezni az érintett mihamarabbi deportálása árán. A Magyar Országos Levéltárban még most is megtalálható az a több tízezer kérvény, amelyben a német megszállás alatt kiigénylik a szomszéd sezlonját, zongoráját, vagy trafikengedélyét.
Az is mérhető, hogyan reagált az elhurcolásokra a többségi társadalom. Berlinben 1943-ban a vegyes házasságban élő keresztények ülősztrájkkal akadályozták meg párjaik elhurcolását: Budapesten hasonló akció elképzelhetetlen lett volna. Gróf Bethlen Istvánné és néhány barátnője tiltakozásképp sárga falevelet tűzött a blúzára. Akciójuk csúfos kudarcot vallott, mert az utcán és a villamoson leginkább gúnykacaj fogadta.
Magyar Nemzet
Löffler Tibor szerint ha a szaktudomány igazodási pontja a vélt vagy valós antiszemitizmus, és ahhoz képest (nem) tárgyalnak, (nem) értelmeznek és(nem) értékelnek tényeket, akkor a történelmi tényekről való ismeretünk és tudásunk a mindenkori antiszemitizmus foglyává válik.
Ignotus Pál arról írt Csipkerózsa című visszaemlékezésében, hogy zsidóként már-már elfogta az antiszemitizmus kísértése, mert úgy érezte, hogy a szellemi ifjúmunkások szakszervezetének központjában meg máshol is, „több a zsidó a kelleténél”, és néhány társa meg is vádolta őt antiszemitizmussal az erőfeszítése miatt, hogy a különféle bizottságokba legalább húsz-harminc százaléknyi keresztény beszorítson.
Jászi Oszkár olyan szociokulturális determinánsokkal is magyarázta azt, hogy a kommunista vezérkar 95 százaléka zsidóságból került ki, mint a tradíciók hiánya, gőgös exkluzivitás, messianisztikus hivatás, ellenvéleményekkel szembeni türelmetlenség, és hogy az első alkalom volt, hogy a „zsidóság minden fék és korlát nélkül érvényesülhetett”.
Pár évvel ezelőtt jelent meg a zsidó identitású Norman Podhoretz könyve Miért liberálisok a zsidók? címmel. Ha Podhoretz magyar lenne, nagy valószínűséggel antiszemitának nyilvánítanák már a kérdésfeltevése miatt is.
Magyar Nemzet
Karsai László 2009-2010-ben azzal érvelt a holokausztagadást börtönnel fenyegető törvény ellen, hogy ha azt alkalmazzák, az egyik börtöncellában ő fog ülni. Cigány értelmiségi körökben 30-70 ezer áldozatról beszéltek, míg Karsai kutatásai alapján öt-tízezerre teszi a számukat.
Szakály Sándor is úgy látja, ha a törvényt következetesen végrehajtják, akadályozhatja a tudományos kutatást. Nagy Vilmos emlékiratára hivatkozva pl. a második honvéd hadsereg munkaszolgálatos-veszteségét ötvenezerre teszik, miközben bizonyítottan 35 ezer munkaszolgálatos volt kint a Donnál, s nyolcezer hazajött.
Ha valaki rosszindulattal kezeli a kutatásait, mondhatja, hogy Szakály Sándor antiszemita, relativizálja az áldozatok számát. Abszurd lépés jogszabályokkal korlátozni akár a tudományos munkát akár a véleményszabadságot.
Magyar Nemzet