Régi magyar filmcsillagok - Jávor Pál (1902-1959) élete, utolsó kívánsága és rövidke végrendelete

                                  Minden idők egyik legismertebb és legkedveltebb magyar színésze, az első magyar férfi filmsztár. Népszerűségét kezdetben jó megjelenésének, tucatfilmekben eljátszott erős karakterű figuráinak köszönhette. Később ismerték fel drámai tehetségét, mély jellemábrázoló képességét, de ezért meg kellett küzdenie. A harmincas-negyvenes évek magyar amorózója botrányairól, lovagiasságáról és emberszeretetéről volt ismert. Híres "cigányozó", bor mellett, cigányzenére mulatozó és nótázó budapesti úr volt, és még ezzel a szokásával is növelte a személyét övező rajongást. 1946-ban Sárossy Süle Mihály társulatával az Egyesült Államokban turnézott, 1950-ben és 1951-ben kisebb filmszerepeket kapott Hollywoodban. Az itthon ünnepelt sztár sokat szerepelt amerikai magyarok előtt nagy sikerrel, rögtönzött, szegényesen díszletezett színpadokon. Az amerikai életszakasza egészében véve azonban sikertelen volt, és honvágyát sem tudta leküzdeni. Kitörő lelkesedéssel fogadták itthon, elhalmozták szerepekkel, de betegsége ekkor már egyre inkább elhatalmasodott rajta.  A közönség mindig tökéletes kiszolgálást kapott tőle. Azt kapta, amit akart: ideálképet és vágyteljesülést. Akár grófot, akár mezei gazdát játszott Jávor Pál, a ruhája tökéletes szabású volt, csizmája fényes, autója és bajsza elegáns, ő maga snájdig, a legszebb nőkkel csókolózott, sokat énekelt, és akár búsongva, akár szilajul, mindig példás szakértelemmel cigányozott – írja róla Lukácsy Sándor  Filmvilág, 1987/10. számában Az egykori filmsztár utolsó kívánsága volt, hogy halála előtt még egyszer mulathasson úgy, ahogyan azt éveken át tette a székesfőváros ezüst tükrös kávéházaiban, majd néhány esztendővel később az Egyesült Államok magyarlakta vidékein. 1959 augusztusában a János kórház kertjének egy félreeső zugában egy hófehér klinikai asztal mellett Jávor Pálnak utoljára húzták legkedvesebb nótáit a budapesti muzsikus cigányok.  A végén a Himnuszt húzatta el a cigányokkal. Minden idők egyik legnagyobb magyar színművészének rövid végrendelete: "Nagyon kérem, halálom után a szószékről hirdessék művésztársaimnak, volt kedves közönségemnek, és minden magyar testvéremnek, hogy egyedül Krisztust követve érdemes élni! Ez az egyedüli igaz érték itt, ami odaát az örökkévalóságban, Isten színe előtt is megmarad. Mert van örökkévalóság! Van örök élet! Van lélek!”

Ugró Miklós: Megújulások

Nem szeretnénk beleszólni az önmagukat baloldalinak gondoló és (vagy) állító politikai csoportosulások belső ügyeibe – egyrészt sok közünk nincs hozzá, másrészt mi sem szeretjük, ha a túloldalról osztják az észt nekünk –, de beszélünk róluk, mert erősen vágyakozunk a jelenleginél tisztábban látni.   Ugyanis alig másfél hónapja, a honi országgyűlési választások után még úgy nézett ki, hogy az egész baloldal gyökeres megújulásra szorul és készül, vereségéből okulva, de az EP-választás után megváltozott a helyzet, s csak a baloldal egyes társulatai érezték égető szükségét az átalakulásnak, mások úgy vélték, a vágyott újjászületés esetükben már bekövetkezett, s levonták a rettentő választási pofon tanulságait. (Ami pillanatnyilag az lenne, hogy nem kell összeállni a baloldal legnagyobb, legerősebb, hagyományosan baloldalinak tartott pártjával, mert a különböző szervezetek egymás csekély hitelességét oltják ki.) Az EP-választás után a DK és az Együtt–PM is úgy érzi, nekik már csak felfelé vezethet az út, s már őszre, az önkormányzati választásokra úgy megizmosodhatnak, hogy döntő tényezővé válnak. Hiába az MSZP ma még a baloldal legerősebb pártja, a szocik leszálló ágban vannak, akár a magyar labdarúgás Marseille (1969) óta, amióta a látszólagos sikerek csak arra jók, hogy rendre még nagyobb kudarcok érjék az aranylábú fiúkat. Kézenfekvő, hogy a Fidesz kétharmados győzelmeit az MSZP nyakába varrják, mintha a szövetségeseik csak véletlenül, netán kényszer hatására kerültek volna a baloldali összefogásba. Így eljutottunk oda, hogy a megújulás igényével az MSZP egyedül maradt.     Fotó: MNO A magukra hagyott elesettek küzdelmeit még akkor is együttérzéssel figyeljük, ha tudjuk, saját hibáik és bűneik miatt kerültek sajnálatos állapotukba. Az MSZP-nek sem akarjuk felhánytorgatni, hogy miféle ostoba, gyakorta tisztességtelen tetteik vezettek oda, hogy mára a széthullás küszöbére kerültek. (A mostanság triumfáló baloldaliak szinte mind az MSZP-ből szakadtak ki.) Mi csak emlékeztetni szeretnénk a szocialisták pártját pártoló honfitársainkat, hogy megújulni nem úgy kell, hogy azok, akik gyakorlatilag lenullázták a pártot, most a partvonalon kívülről bekiabálnak, szerintük mi lenne a teendő. Az sem a megújulás útja, ha minimális hitelüket elvesztett, de érdekérvényesítő képességüket megőrző vezetők fals bizalmi szavazásokat kérnek maguk ellen, mert a pozíciójukat megtartják, viszont kiderül számukra, hogy kikkel kell (tanácsos) leszámolniuk. Nem árt felidéznünk, hogy a magyar pártok a sajátos történelmi körülmények miatt, gyakorlatilag a megalakulásuk pillanatától kezdve, folyamatosan a megújulás állapotában leledzettek, mert soha nem találták az igazi önazonosságukat. Ez az identitászavar a múlt század utolsó évtizedében főleg a hagyományos történelmi múltú pártokra volt jellemző, amelyek permanens igazolási és megújulási vágyukban szép lassan felmorzsolódtak és lenullázódtak. Pedig szinte havonta újultak meg, s váltak meghatározó politikai erővé a szocdemek, a demokrata néppárt, az összes kisgazdapárt és mások. Az évezred elején a két kormányváltó párt semmisült meg az állandó megújulási igyekezetekben, az egyik a kormánypárt szelíd és lelkes támogatása ellenére (következtében), a másik meg azért, mert egyenlő távolságot akart tartani a két oldal között, de csak az derült ki, hogy az igazi távolság a párt és a normális emberek között van.   És itt jutottunk el a szomorú konklúzióig, a megújulás vágya nyílegyenes út a szétesés, a megsemmisülés, a megszűnés felé. Szocialisták! Balosok! Csak így tovább!

Bizonyítani kell, hogy ebben a nemzetben a nemzeti érzésnek a reneszánsza még elkövetkezhet

                            Bethlen István egyik beszédéből (1919) idézek: „Bizonyítani kell, hogy ebben a nemzetben a nemzeti érzésnek a reneszánsza még elkövetkezhet. Be kell bizonyítani, hogy még tisztában vagyunk azzal, hogy Európa csak akkor fog megint rólunk tudomást venni, ha nemzeti érzésünk mellett tanúbizonyságot teszünk, ha fennen hirdetjük és dokumentáljuk, hogy élni akarunk a népek tömegében, mint magyarok, mint magyar állam, miként a múltban, úgy a jövőben is. (…) csak azt a demokráciát (fogadjuk el), amely ikertestvére a szabadságnak, a jogrendnek, ikertestvére a polgárok egyenlőségének és amely ikertestvére az államnak, az állam erejének, mert azt a szabadságot, azt a demokráciát, amely ennek nem ikertestvére, hanem ezek halálán és sírhantján akar demokráciát felállítani, azt soha, semmi körülmények között elismerni nem lehet és nem szabad!” Világosan láthatjuk, hogy az Orbán Viktort támadó, a diktatúrát kiáltó nemzetközi nyomásgyakorlóknak pontosan az fáj, hogy Magyarország kétségbeesett erőfeszítéssel próbálja erősíteni az államot, hogy kiszabaduljon a gyönge országok csapdájából. A külföldi sajtó elképesztő hazugságai és vádjai úgy záporoznak, hogy egyre nevetségesebbek és hiteltelenebbek, a tudósítók, újságírók még véletlenül sem kérdeznek meg nem balliberális „személyiségeket”, és a jogvédő szervezetek leszögezik, hogy hazánk már nem felel meg az uniós- és a NATO-tagság kritériumainak. Drasztikusan figyelmeztetnek minket, hogy sem demokrácia, sem élet nincs e szervezeteken kívül, és úgy megvédenek bennünket, hogy beledöglünk. 1956 forradalmának nagy álma a nemzeti függetlenség és a semlegesség volt, aztán jött a KGST és a Varsói Szerződés. Továbbgondolni a dolgot nem is merem, mert rossz szokás szerint mi, magyarok mindig kicsit előbbre szaladtunk a történelemben. Aki kiugrik a lövészárokból, arra lőnek elölről és hátulról is. De Bethlen Istvánnak akkor is igaza van, ha nem illik hivatkozni rá csaknem száz év elteltével. Szentmihályi Szabó Péter - 2012 Magyar Hírlap

Székely címerek a református templomban - Székelydálya - Székelyföld - Erdély

A nagy mesemondó - Mindannyiunk Benedek apója - Benedek Elek (1859-1929)

Jókai a tudatlanság és tájékozatlanság nyugalmáról

                              Ne hagyjuk, hogy bekövetkezzék a saját tragédiánk is! Most legalább annyit tegyünk meg mindannyian, hogy osszuk meg ezt az idézetet, hogy minél többek szemét felnyissuk, nincs már időnk a halogatásra, félrenézésre, önnyugtatásra, önámításra! Ki kell állnunk mindannyiunknak, és hangosan, nagyon hangosan kell kiáltanunk: nem akarunk Európában háborút! Jókai a tudatlanság nyugalmáról: “A lőporos zsákon igen jól lehet aludni, amíg az ember meg nem tudja, hogy mi van benne!” Jókai Mór (1825-1904) - regényíró

A műveltség jó sorsban ékesség, balsorsban menedék

                        “A műveltség jó sorsban ékesség, balsorsban menedék. ” Arisztotelész (Kr. e. 384-Kr.e.  322) - görög tudós,  filozófus

Zórád Ernő (1911-2004) - festőművész alkotásaiból

                          Zórád Ernő képregényrajzoló, festő, grafikus, illusztrátor, karikaturista, iparművész, a "Precíz Bohém". Zórád felvidéki, elszegényedett középnemesi családból származott. Családjának 1918-ban, Csehszlovákia létrejöttekor el kellett hagynia Nyitrát és felköltöztek Budapestre, a Tabánba. Kiemelkedő rajztehetsége korán megmutatkozott, 1927 és 1929 között az Iparművészeti Iskolában tanult Haranghy Jenő tanítványaként. Évfolyamtársa volt Ehrenfeld Miklós és Tóth Imre, akik később Michel Gyarmathy és Amerigo Tot néven váltak ismertté. Zórád a második világháborúban a lovastüzérségnél szolgált Galíciában. A háború után kezdett a sajtóban dolgozni, először a Parragi György vezette Magyar Vasárnapnak, majd a Pesti Izének is rajzolt grafikákat, karikatúrákat. Első képregénye, a Karl May regényéből készült Winnetou 1957-ben jelent meg. A következő évtizedekben számtalan képregényt rajzolt, amelyek a kor szűkös lehetőségei miatt csaknem mind irodalmi művek adaptációi voltak és néhány oldalas fekete-fehér folytatásokban jelentek meg különböző magazinokban. A hetvenes és nyolcvanas években néhány munkája teljes füzetekben, akvarellel színezett, nagyalakú albumokban, egész oldalas festményekkel gazdagítva látott napvilágot (1975-ben a Winnetout is újrarajzolta); Rendkívüli grafikai tudása mellé széles körű műveltség párosult, ennek köszönhetően mindig hitelesen tudott megrajzolni letűnt korokat, a történelmi személyeket és helyszíneket igyekezett a legapróbb részletekig hűen visszaadni. Vallotta, hogy egy képregényrajzolónak mindent tudni kell, minden tudományterületen jártasnak kell lenni ahhoz, hogy hitelesen mutathassa be a művének tárgyát. Olyan művész volt, aki nem leereszkedett a lenézett műfajhoz, hanem a képregényt emelte művészi színvonalra. Zórád nem csak a képregényben alkotott maradandót, 1952-től kezdve számos diafilmet készített, magazinokat, könyveket illusztrált. Sok illusztrációt készített kedvenc írói, Krúdy Gyula, Mikszáth Kálmán, és Móricz Zsigmond műveihez. Eredeti hivatásának, a festészetnek sosem fordított hátat, akvarelljeiből többször nyílt kiállítás (először 1947-ben Budapesten) itthon és külföldön egyaránt.  Mesterien bánt a vízfestékkel és annak fedőfestékes változatával, a gouache-sal. Legismertebb és talán legszebb képsorozatán az 1930-as években lebontott bohém Tabánt örökíti meg (a képeket évtizedekkel a városrész lebontása után, egykori vázlatai alapján és emlékezetből festette). Művei Balassagyarmaton és a felvidéki Ipolyságon a Városi Képtárban láthatók.  

Arról, hogy a műveltséghez sok bátorság kell - ugyanis a műveltséget nem a gólya hozza

                              “Tudnod kell, hogy az emberek nem ok nélkül ragaszkodnak a középszerűhöz, a zavaroshoz és vajákoshoz, az illúziókhoz és a szobatiszta félismeretekhez, tehát a műveletlenséghez. Mert a műveltség annyi, mint az igazságnak – minden dolgok igaz ismeretének – feltárása és elviselése. S az igazat elviselni mindig nagyon nehéz. A műveltséghez, tehát a valóság és igazság megismeréséhez, rendkívüli bátorság kell. Az ember egész szívével, sorsával, lényével ismeri meg az igazságot. Az ember csak életre-halálra lehet művelt. Az emberek mindig készségesebben nyugodnak bele valamilyen kellemetlen igazság elkendőzött magyarázatába, tehát a műveletlenségbe, mint a nyers, egyszerű, tőmondatos igazságba, ami a műveltség. Az emberek titokban tudják, hogy minden, ami igaz és emberi, tehát valóságos, vérben, verejtékben és szenvedélyben fogan, de szívesebben pusmogják, lesütött szemmel, hogy a gyermekeket a gólya hozza. Ez így tetszetősebb és kényelmesebb. De a műveltséget nem a gólya hozza.” Füves könyv - részlet Márai Sándor (1900-1998) - író, költő

Finta Emese unitárius lelkész beiktató ünnepsége - Torockószentgyörgy - 2014. május 18. - Erdély

                                "Kicsi fehér templomotokba Most minden erők tömörülnek. Kicsi fehér templom-padokba A holtak is mellétek ülnek. A nagyapáink, nagyanyáink, Szemükbe biztatás vagy vád: Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!" Templom és iskola - részlet Reményik Sándor (1890-1941) - költő