New York-i zsidók tiltakoznak a Times Square-n a cionizmus és Izrael állam gázai háborúja ellen

Hetven éve dobta le, már azokban az időkben is a világ csendőre szerepében tetszelgő USA az első atombombát

                            1945. augusztus 6-án reggel fél nyolckor három amerikai repülőgép tűnt fel Hirosima japán nagyváros fölött. A B-29 típusú bombázó, az Enola Gay alacsonyabbra ereszkedett, és „valamilyen tárgyat” dobott le. 8 óra után 15 perccel és 17 másodperccel a város fölött vakító kékesfehér fény lobbant, majd mennydörgés következett és az azóta elhíresült gombafelhő szökött az ég felé: 600 méter magasságban felrobbant az első atombomba, a Little Boy, amelynek ereje 17 ezer tonna TNT-nek felelt meg. A robbanás körzetében 1,2 kilométeres sugarú körben minden a földdel vált egyenlővé, az áldozatok pontos számát az amerikai felderítés 139 ezerre tette. Az áldozatok többségének halálát nem maga a robbanás okozta, hanem az azt követő tűzvész, omlás és pánik. Sokan csak napokkal később, a hőhatás, a lökéshullámok vagy a radioaktív sugárzás következtében, elképzelhetetlen kínok közt vesztették életüket. A sugárfertőzés okozta károsodások pontos természete ma sem ismert, de addig ismeretlen betegségek tűntek fel, a mai napig szedi áldozatait a leukémia, a „hirosimai rák”, s még ma is születnek gyermekek genetikai torzulásokkal. A hirosimai ipari létesítmények ellenben szinte érintetlenek maradtak, és a hadiüzemek dolgozóinak jelentős része túlélte a robbanást. Hirosima óta eltelt hetven év, de a kérdések továbbra is kérdések maradtak: szükség volt-e Hirosimában, de főként két nappal később Nagaszakiban az atombomba bevetésére, és milyen hátsó szándékok vezették Harry S. Truman elnököt a támadás elrendelésekor? Sokak szerint a robbantás hadászatilag indokolatlan volt, mivel a japánok már a megadás gondolatával foglalkoztak; az amerikai katonai és politikai vezetés főleg a lakott területre gyakorolt hatást akarta látni, és már a háború utáni erőviszonyokat akarta alakítani. A fegyver hatásának demonstrálása már a Szovjetuniónak is szólt, a hidegháborús hatalmi játszmának is része volt, bár az amerikai atommonopólium nem tartott sokáig. forrás: MTI, Napi Gazdaság, Magyar Hírlap  

Eltűnik a "proletár diktatúra ikonja", a Marx-szobor a Corvinusból

                          55 év után eltűnik a Marx-szobor a Corvinus Egyetem aulájából. A filozófus szobra egy történeti kiállításra kerül. Rétvári Bence, a KDNP alelnöke még januárban nyílt levélben fordult az intézmény vezetéséhez azzal, hogy távolítsák el az aulából Marx szobrát. Kérését azzal indokolta, hogy a filozófus osztályharcos és fajgyűlölő nézeteket vallott, amelyek később a 20. század diktatúráinak szolgáltak alapul. Rétvári Bence szerint akkor kellett volna eltűnnie Marx Károly szobrának az egyetem aulájából, amikor 25 évvel ezelőtt a Közgáz nevéből is kikerült. „A rendszerváltás kicsit megkésett lezárásának ez is egy szimbolikus része. Hiszen azoknak állítunk szobrot, akiket példaképként tudunk állítani egymás elé. Marxot a maga kommunista, osztályharcos és szélsőséges fajgyűlölő eszméivel nem lehet példaként állítani, bármennyire is mellette ott van a közgazdaságtanban végzett igen mély, és sokak által tisztelt munkája. Azokban az országokban viszont, ahol a gyakorlatban is kipróbálták az ő eszméit, ott mindenhol – Latin-Amerikában is, Európában és Ázsiában – mindenhol diktatúra lett belőle” – mondta Rétvári Bence. A kereszténydemokraták Marx Károly antiszemitizmusára is hivatkoznak. A filozófus a Zsidókérdéshez című művében a következőket írta: „Mi a zsidóság világi alapja? A gyakorlati szükséglet, a haszonlesés. Mi a zsidó világi kultusza? A kufárkodás. Mi a világi istene? A pénz. Nos hát! A kufárkodás és a pénz, tehát a gyakorlati, igazi zsidóság alól való emancipáció volna korunk önemancipációja.” Az a liberális-baloldali értelmiségi kör, amely a zsidó lakosság érzékenységére hivatkozva a német megszállás áldozatainak állított  emlékmű lerombolására szólított fel, viszont szemet huny Marx egyértelmű antiszemitizmusa fölött. Marx Károly szobrának eltávolítása ellen foglalt állást ugyanis Magyar Fruzsina (Mécs Imre megélhetési politikus és hivatásos rettegő  felesége), a német megszállás áldozatainak állított emlékmű elleni tiltakozó akció egyik vezetője. MTI, mno, Patrióta Európa Mozgalom      

Bayer Zsolt: Nyílt levél - Az önök elhízott társadalma csak menetel a liberalizmus megfakult zászlaja alatt

                                A The New York Timesnak. Jóindulatúan feltételezve, hogy önök bizonyos elvek és eszmék képviselőiként írták, amit írtak, elvekről és eszmékről fogok én is írni önöknek. Nietzsche egy helyütt arról értekezik, hogy sokkal jobban befolyásolja életünket mindaz, ami nem történik meg velünk, mint az, ami megtörténik. Az ókori egyiptomiak halotti rítusa szerint pedig, amikor a halott túlvilági bírái elé áll, akkor fordított gyónást végez, vagyis felsorolja mindazokat a bűnöket, amelyeket nem követett el életében. Mi ugyan élünk, de most hatalmas bíránk elé állva meggyónjuk mindazt, amit nem követtünk el. Nem voltunk és nem is leszünk soha a világ csendőrei. Nem mi robbantottunk ki háborúkat hamis ürügyekkel csak azért, mert vezetőink érdekeltek voltak bizonyos zsíros üzletekben. Ha nem lenne világos, mire is gondolok: „Az iraki kőolaj megszerzésével az amerikaiak a világgazdaságot akarják uralmuk alá hajtani, és ezzel a számukra különösen veszélyes Európát is.” Ezt Abdul el Rekabi Párizsban élő iraki ellenzéki vezető nyilatkozta a Berliner Zeitungnak még 2003. március 24-én. S az általános érdekeken túl ott lapultak a szennyes kis magánérdekek is. Az akkori amerikai vezetők ugyanis kivétel nélkül érdekeltek voltak az olajbizniszben. Mellesleg pedig még azt is elhitették önmagukkal, hogy az iraki nép lelkesen örvend majd, ha bombákkal és gyilkolással szabadítják meg zsarnokától. Nem mi vagyunk azok, akik legönzőbb érdekeik szerint mindig megkerülik a világ intézményeit. Így léptek túl önök a Biztonsági Tanácson, amikor az nem engedélyezte Irak megtámadását. Akkor elítélték azokat, akik megvétózták a határozatot, sőt, magát a vétó intézményét ítélték el. De önök bármikor alkalmazzák a vétót, amikor Izraelt akarja a BT elítélni. Nem mi vagyunk azok, akik megengedhetőnek tartják, sőt, törvényben is legalizálták a kínvallatást. Ezt megelőzően persze önök megfutották a szokásos farizeus köreiket. Kinyilvánították például, hogy az afgán katonák nem katonák, s így nem érvényes rájuk a genfi konvenció. Majd ezután Bagramban az elviselhetetlen hőségben acélkonténerekben tartották az elfogott afgánokat, és „fájdalmas testtartásokba” kényszerítették őket. Előszeretettel alkalmazták a pszichológiai kínzásokat és az alvásmegvonást. S mert akkor még Amerikában törvény tiltotta a kínvallatást, hát foglyaikat Szaúd-Arábiába, Egyiptomba, Marokkóba, aztán mint utóbb kiderült Romániába és/vagy Lengyelországba szállították, és ezekben az országokban kínozták, kínoztatták őket tovább, amerikai „szakemberek” jelenlétében. Nem mi tartunk ítélet és tárgyalás nélkül fogva embereket Guantánamóban. És nem mi fabrikálunk utólag magyarázatot a gyalázathoz. Mert mit is mondott ki egy amerikai bíróság? Azt, hogy Guantánamóban „nem kell betartani a fogva tartásra és perrendtartásra vonatkozó amerikai törvényeket, mert ez az erődítmény nem amerikai, hanem kubai felségterület”. (Erősnek éreznék ott a szerkesztőségben, ha erre azt mondanám, hogy elmennek maguk a francba?) Amúgy, amikor az Öböl-háború idején megérkeztek az első képek az elfogott amerikai katonákról, Donald Rumsfeld védelmi miniszter azonnal a genfi konvencióra hivatkozva kezdett fenyegetőzni. Nos, csak Guantánamón az Egyesült Államok a genfi konvenció tizenöt pontját sérti meg! Önök hangosan követelik, hogy állítsák nemzetközi bíróság elé a hadijogok megsértőit, hangosan követelik, hogy azon országokat, amelyek nem adják ki „háborús bűnöseiket”, szankciókkal kell sújtani. Ugyanakkor az önök törvényei szerint ha egy ország kiszolgáltat egy amerikai bűnöst, az ellen az ország ellen önök akár háborút is indíthatnak. És akkor még egyszer: nem mi legalizáltuk a kínvallatást. Nem mi kínozzuk a foglyainkat. Nem a mi katonáink hugyozzák le a halott ellenséget. Nem mi hallgatjuk le az egész világot, beleértve szövetségeseinket is, a lehető legaljasabb, legocsmányabb módon. Nem nálunk van érvényben olyan törvény, amely alapján az elnök bárkit likvidáltathat. Ahogy nemrégiben írtam a volt amerikai nagykövetünknek: „Elég volt abból, hogy az Egyesült Államok elnöke likvidáltathat bárkit. És ezt az »apróságot« Eric Holder, az Önök igazságügy-minisztere jelentette be tavaly, csak úgy, mellékesen, egy egyetemi előadás keretében. Eric Holder arról értekezett, hogy az elnök a teljes igazságügyi és igazságszolgáltatási rendszer kikerülésével ítélhet halálra amerikai állampolgárokat. Holder szerint a kormánynak joga van ehhez. Joga van, hogy »célzott támadással« megöljék saját állampolgáraikat, vádemelés, bíróság és esküdtszék bevonása nélkül. Természetesen a jogi szöveget titkosították.” Mi mindezt nem követtük el. Mindezt önök követték, követik el. És akkor befejezésképpen néhány szót az „illiberalizmusról”: „Vajon miért elégszenek meg a készen kapott eszmék ismételgetésével, ha egyszer folytonosan azt látják, hogy azok nem vágnak egybe az ő spontán elképzelésükkel? Inkább hitetlenül masíroznak megfakult zászlók alatt, mint hogy vállalkoznának rá, hogy nehéz munkával felülvizsgálják, és legbensőbb érzéseikhez igazítsák a készen kapott elveket. Mindegy, hogy liberálisok vagy reakciósok: egyaránt maradiak. A mi nemzedékünknek nem az a küldetése, hogy liberális avagy reakciós legyen, hanem éppen az, hogy megszabaduljon ettől az ósdi dilemmától.” Ortega írta ezeket a sorokat. Nem feltételezem, hogy megértik. Az önök elhízott társadalma csak menetel a liberalizmus megfakult zászlaja alatt. Gondolattalanul és szánalmasan. Viszont egy dolgot muszáj lesz megérteniük: önöknek semmi joguk nincs beleszólni más társadalmak életébe és jövőjébe. Világos? Magyar Hírlap

Filmesek emeltek szót a gázai konfliktus miatt

                          A korábbi fegyveres konfliktusoknál hevesebb reakciókat váltottak ki a világ filmeseiből az izraeli–palesztin harcok és a gázai összecsapások. A filmművészeket megosztják a történtek, és bár többségében az ártatlan áldozatokra és az értelmetlen vérontásra irányulnak az észrevételek, határozottabb és kritikusabb megjegyzések is születtek az eszkalálódó konfliktus kapcsán. Elsők között az Oscar-díjas Jonathan Demme szólalt meg. Az amerikai rendező az ártatlanul meggyilkolt gyerekekre hívta fel a figyelmet, és egy tévéinterjúban beszélt a fal lebontásának és a béke helyreállításának szükségességéről. Úgy fogalmazott, hogy az erőszak nem old meg semmit, és elképzelni sem tudja, milyen lehetetlen lehet palesztinnak lenni most Gázában. Néhány nappal később Javier Bardem, Penélope Cruz és Pedro Almodóvar is szerepelt annak a nyílt levélnek az aláírói között, amelyet a spanyol filmszakma tagjai közöltek helyi spanyol újságokban. Az izraeliek Gázai övezetbeli támadásaira reagálva úgy fogalmaztak: „Gáza a horrort éli meg ezekben a napokban, miközben földön, vízen, levegőben támadásnak van kitéve”. Azt írják, hogy a palesztinok otthonait elpusztítják, nincs víz, áram, és a helyiek nem tudnak szabadon eljutni a kórházakba, iskolákba. A levél aláírói az Európai Uniót kérik, hogy lépjen fel a támadások ellen és szólítsa fel az izraelieket azonnali tűzszünetre. Követelik továbbá, hogy nyissák meg a határokat, hogy egészségügyi eszközöket, gyógyszert, élelmiszert lehessen eljuttatni a rászorulóknak és hogy elkezdődhessen a fizikai, erkölcsi, pszichológiai károk helyreállítása, amit a gázai lakosság és különösképpen a gyerekek elszenvednek a támadások során. Az aláírók közül Javier Bardem a múlt héten egy kolumnás cikket írt az El Diarióban arról, hogy senki nem tarthat távolságot és semlegességet, dühösnek nevezte magát, és szégyenkezett az igazságtalanság miatt. forrás: mno

Ezer torokból a 10 legnépszerűbb népdal - A IV. Magyar Világtalálkozó

                          másold be a linket - érdemes! https://www.youtube.com/watch?v=xuaU5ujArqY&list=UUQ6_q7gtdYSB40PPE0wWIFw

Magyar közmondások, szólások

                        "Olyan a szeme van, mint a sasnak" Magyarázat: remek szeme van.

Lemondott egy brit kormánytag London gázai politikája miatt

                      Lemondott posztjáról kedden Sayeeda Warsi brit külügyi államtitkár, mert nem ért egyet kormányának az izraeli-palesztin konfliktus ügyében folytatott politikájával. Az iszlám hitű - pakisztáni származású - bárónő az első muszlim kormánytag Nagy-Britanniában - 2010-től, tavaly óta a vallási kérdésekért és közösségekért is felelt. A Twitteren csak annyit közölt, hogy azért nyújtotta be lemondását, mert nem tudja támogatni a kormány Gázával kapcsolatos politikáját. A brit kabinet a tűzszünet mellett kardoskodott a jelenlegi gázai övezeti konfliktusban, de az ellenzék részéről bírálatok érték David Cameron miniszterelnököt, amiért Izrael hadműveletét nem volt hajlandó aránytalannak minősíteni. AFP, Reuters, MTI

Fricz Tamás: Az Egyesült Államok be(le)lépett az Európai Unióba?

                              A minap a New York Times szerkesztőségi cikkben felszólította az Európai Bizottságot és Juncker új bizottsági elnököt, hogy Orbán tusnádfürdői beszéde miatt az EU időlegesen vonja el a fejlesztési pénzeket Magyarországtól, illetve hazánk szavazati jogát is fel kellene függeszteni. Kérdésem ezek után: az USA talán időközben belépett az Európai Unióba? Mert ha nem, akkor ez a nyomásgyakorlás az EU új vezetőire teljességgel elfogadhatatlan. A New York Times cikkét különösen az teszi veszélyessé és problematikussá, hogy szerkesztőségi állásfoglalásként jelent meg, s aligha tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy a lap szerkesztőségi állásfoglalásai nem állnak távol az amerikai kormányzati körök véleményétől.   Nemkülönben döbbenetes az, hogy – mint az EU-tól teljesen független ország mértékadó, „mainstream” lapja – egészen konkrét büntetőlépéseket javasol. Egyfelől azt követelik, hogy az EU a Kohéziós Alapban a Magyarország számára 2014–2020 között időszakra biztosított 21,91 milliárdos eurós, infrastrukturális fejlesztésekre szánt keretét csökkentse, nyilván addig, amíg a magyar kormány ismét „jó útra” nem tér. Másfelől javasolják, hogy Magyarország ellen eljárást kellene kezdeményezni az Európai Unióról szóló szerződés 7. cikkelyére hivatkozva, mely lehetővé teszi, hogy megvonják a szavazati jogot attól a tagállamtól, amelyben komolyan felmerül a 2. cikkelyben felsorolt értékek megsértése, beleértve ebbe a jogállamiságot, a szabadságot, a demokráciát és az emberi jogokat… Csak olvasunk és bámulunk. Mi történne akkor, ha mondjuk a Frankfurter Allgemeine Zeitung vagy a Le Figaro szerkesztőségi állásfoglalást tenne közzé arról, hogy, mivel az Egyesült Államok egyik tagállama megszegné az államok alkotmányát és föderális szerződéseit, ezért igen konkrét és kézzelfogható szankciókat javasolna az elnöknek és a kongresszusnak az adott tagállam ellen? Egyáltalán, elképzelhető lenne ez? Természetesen nem, mert az EU-tagországoknak és azok vezető szerkesztőségeinek semmi köze ahhoz, hogy mi történik Amerikában az egyes államok és a szövetségi állam között. Nonszensz lenne, hogy az EU egy tagállama hangját hallatná az ügyben, hogy töröljék el a halálbüntetést az USA egyes tagállamaiban. És nonszensz az is, amire a New York Times szerkesztősége – khmm – jutott. Először talán jelentkeznie kellene az USA-nak az EU-ba, fizetnie kellene a tagállamok szokásos hozzájárulását a közös büdzsébe, s utána már javasolgathatna szankciókat egyik-másik tagország ellen (persze akkor sem fennhéjázóan, pökhendin és megalapozatlanul). Amíg azonban ez nincs így, addig elfogadhatatlan és visszautasítandó minden ilyen beavatkozási kísérlet. De ennek a példátlan akciónak a hátterét megérthetjük, ha elolvassuk a minapi The Wall Street Journal-cikket, amely az illiberális eszme előretöréséről szól – természetesen Orbán tusnádfürdői beszédétől „ihletve”. A lap véleménycikke szerint az, hogy világszerte csorbát szenvedett a politikai és gazdasági szabadság eszméje, annak a következménye, hogy az Egyesült Államok visszavonult globális vezető szerepétől… Nos, ezt a véleményt szerintem nem mindenki osztja. Amíg az USA vette a bátorságot, hogy a szabadságot és a demokráciát „megvédje és terjessze” a világban, jelentős károkat okozott a szabadságnak és a demokráciának. Afganisztánban a tálib „terrorism” elleni évtizedes küzdelem oda vezetett, hogy a tálibok állnak a lábukon és még az újabb hatalomátvételt is megcélozhatják, minden más probléma pedig változatlan maradt. Irakban „bevezették” a demokráciát, aminek az lett a dicsőséges eredménye, hogy jelenleg teljes a káosz az országban, véres etnikai és vallási ellentétek feszülnek az iraki elit és a nép egyes csoportjai között. Az USA szabadságvédő és -terjesztő eredménytelenségének egyetlen oka van. Az, hogy a demokrácia és a szabadság intézményeinek bevezetése – szabad választások, emberi és állampolgári jogok stb. – önmagában nem elegendő ahhoz, hogy az adott országban valóságos demokrácia jöjjön létre. A demokráciának ugyanis kulturális, történelmi, társadalmi, vallási stb. feltételei is vannak, s ki kell mondani: utóbbi feltételek fontosabbak és erősebbek, mint az intézményi-jogi feltételek. Az Egyesült Államok a saját, szabadságra és demokráciára épülő intézményrendszerét a saját történelmére, kultúrájára és szokásaira alapozta. Minden más ország és régió is csak az utóbbiakra tud építeni egy működőképes rendszert, s ahogyan a forradalom exportja nem lehetséges (erről Che Quevara Bolívia kapcsán tudna mesélni), úgy a demokráciáé sem. Orbán közvetetten erről beszélt, s többször leszögezte beszédében: a szabadság és az emberi jogok – tehát az EU-s szerződés 2. cikkelyében foglaltak!! – alapvető és megtartandó értékek. És ezek után meri azt írni fenyegetően az említett lap, hogy „Orbán azt hiszi, semmit sem kockáztat”. Igen, Orbán valóban azt hiszi, hogy semmit sem kockáztat, ha elmondja a világhelyzetről a véleményét – például Tusványoson –, mert hisz a véleménynyilvánítás szabadságában, s hiszi, hogy ezt a szabadság őshazájában is így gondolják. Vagy?… mno

Máté T. Gyula: Magyar érdek - Mit kezdjünk ezzel az Ukrajnával?

                          Kedveljük, mert a „gonosz orosz medve” ellen küzd? Utáljuk, mert nacionalista gőgből a kárpátaljaiakra ferde szemmel néz? Sajnáljuk, mert megcsonkították, elvették tőle a Krím félszigetet? Vagy gondolkodjunk el azon, hogy a határok megváltoztathatatlansága innentől végképp nem tabu Európában? Kinek szurkoljunk, kit nézzünk jó vagy rossz szemmel? Banálisnak és tán néhol gyerekesnek hangzanak ezek a felvetések? Talán, habár jó részük nem is olyan tekintélytelen magyar politikusoktól származik. Azonban összességükből jöhet az ki, amit magyar érdeknek nevezhetünk. Tehát mi a magyar nemzeti érdek Ukrajna kapcsán? Egy: felelősséggel tartozunk a kárpátaljai magyarokért. Nem csak azért, hogy túléljenek és eltengődjenek valahogy a rájuk kényszerített határok között. Az, hogy alkudjunk meg a magyar kisebbségű ország kormányával, aztán ő talán majd nem bánik mostohán kisebbségi polgáraival – nos, ez a libbal politika külpolitikai krédója. Cáfolhatta ezt anno Erdély esetében fél tucatszor Mesterházy, az alapelvük ez volt és maradt. A másik véglet, hogy indítsuk el a magyar katonákat a kisebbségi vidékek felé. A Krím elszakadt, elszakították – mindkét kifejezésben van igazság, noha aligha vitatható, hogy a helyi lakosság túlnyomó többsége támogatta a változást –, most Kárpátalján a sor. Reális ez? Nem az. Koszovó sorsa amerikai, a Krímé orosz nyomásra változott. Mi ilyen lehetőségekkel nem rendelkezünk, a mi példánk hosszú távon a legideálisabb esetben is a baszk vagy a skót variáns lehet – amelyek kimeneteléről, következményeiről jelenleg még jósolni sem lehet. Mi akkor a realitás? Hagyjuk az egészet a fenébe a szebb jövőig? Távolról sem: a magyar kormánynak a leghatározottabban támogatnia kell a kárpátaljaiakat. Nem Pestről megmondva a „tutit”, nem kitalálva, hogy milyen mértékű és módszerű önrendelkezést akarnak Ukrajnán belül. Ám támogatva Ungváron, Beregszászon és Kijevben is azt, amit akarnak. A helyi magyar vezetők bölcsen nem avatkoztak be az új ukrán hatalom és az orosz ajkúak vitájába. Reálpolitikai döntés volt a Petro Porosenko elnökkel még a megválasztása előtt kötött alku is. De az is az, amikor szót emelnek az ellen, hogy Kijev nem tartja be az általa elfogadott játékszabályokat. Rendben, háborús időkben türelmesnek kell lenni autonómia- és nyelvügyekben, az azonban tűrhetetlen, hogy magyar „kölyköket és nagyapákat” küldjenek ágyútöltelékként egy esztelen polgárháborúba. Ebben Budapest felemelte hangját, és azt kell tennie a jövőben is. Kettő: az Európai Unió tagjaként mi is azt mondjuk, hogy minél előbb meg kell szüntetni a vérontást Ukrajnában. Hogy ebben az Oroszország elleni szankciók a legcélravezetőbbek-e? Navracsics Tibor, a novemberben Brüsszelben folytató jelenlegi külügyminiszter tegnap reálisan fogalmazott: vitatott eszköz. Mondhatott volna a szankciókra Magyarország nemet? Reálisan nem. Elérhette azt, hogy minket minél kisebb kár érjen emiatt? Igen. S most, kérem, a széplelkek fogják vissza szisszenéseiket. A szankció élharcosai is a saját érdekeiket tartották elsősorban számon. Franciaország például seperc alatt, az amerikai nyomással is szembemenve kiharcolta, hogy fegyverembargó ide vagy oda, leszállítsa Oroszországnak a milliárdos anyahajókat. Lengyelország feltétel nélkül követte a washingtoni útmutatásokat: mától a lengyel zöldségek és gyümölcsök előtt lezuhant az orosz sorompó. A lengyel paraszt nyakán maradt termékeket a tengerentúlon nem fogják megvenni, s az uniós pia­cokra sem férnek be. Magyarország hatékony volt a brüsszeli alkudozások során. Az orosz érdekeltségű nagy magyar projekteket nem érintik a szankciók: sem Paksot, sem az Ukrajnát elkerülő Déli Áramlatot. A gázszállítással amúgy sem lett volna gond, az unió vezetői tökéletesen látták, hogy az orosz energiaforrásoknak belátható időn belül nincs alternatívájuk. Így még a gázzal kapcsolatos banki ügyek is mentesülnek a szankciók alól. Három: Budapest bölcsen kimért volt az ukránkérdésben, ennek is köszönhető, Moszkvában eddig fel sem merült, hogy bármely magyar terméket kitiltanának Oroszországból. Cinikus, hogy az ukrajnai történéseket magyar szemszögből-érdekből nézzük? Ehelyett igazságot kellene osztanunk, mindentudó orákulumnak kellene tűnnünk egy polgárháborúban, amely egyre kevésbé a helyiekről, mint két nagyhatalom hidegháborút idéző összecsapásáról szól? Nos, ez aligha lenne magyar érdek. Magyar Hírlap