Wass Albert üzenete: Intelem! című verse - rövid VIDEÓ!
kattints a VIDEÓRA - érdemes!
https://www.youtube.com/watch?v=Ojx2incQ9jg
Duray Miklós összmagyar vonatkozásban is a legismertebb felvidéki honfitársunk.1945. július 18-án született Losoncon. Isten éltesse 70. születésnapján!
Duray Miklós a legismertebb felvidéki honfitársunk.1945. július 18-án született Losoncon. Isten éltesse 70. születésnapján!
Tiszteljük meg kiváló hazafit, hogy elolvassuk ezt a beszédét, és megosztjuk, hogy sokan is okulhassanak belőle!
"Elképzeltem egyszer egy országot, amiről azt hittem, hogy ez a haza. Mert a hazát az otthonnal rokonítottam, ahol a szüleim élnek, ahol menedékem lehet, ahol akkor is jól érzem magam, ha csak zsíros kenyeret eszem hagymával.
Az elképzelt ország álomszerű volt, mintha belefestett volna valaki, olyan volt, amiben erdők susognak, a fákon hölgymenyétek kergetőznek, a magaslati réteken virágzik a leánykökörcsin, a széleken hegyek magasodnak és középen a látóhatárral egyesül a szétterülő síkság.
Ennek az álmodott országnak görgetegszerűen kézbesimuló alakja volt, mintha a természet erői hozták volna létre, országnak teremtve. Éghajlatát a hegyek védték, és a nagy folyók vizei táplálták növényzetét.
Tudtam, mert sokan mondták: sok mindenkinek sajdult a szíve ennek az országnak láttán. De nem csak a szépségétől vagy az irigységtől, hanem, mert birtokolni akarták, belőle akartak maguknak kihasítani egy-egy országnyi részt. Meg kellett küzdenünk tatárral, törökkel, labanccal, muszkával, időnként egymással.
Álmomban is tudtam, hogy ebben az országban volt valaha az egész Palócföld és Mátyus földje. Ebben az országban volt Székelyföld, Mezőség, Tiszahát, a szoknya alakú Somló hegy, Pannonhalma és Dévény vára.
De Verecke is ebben az álomországban volt, meg Sármellék, Érmellék és az egész Sajó-mente.
Itt született Ady, Madách, Mikszáth, Szinyei Merse és Csontváry, és itt szerezték a zenéjét a galántai táncoknak meg a székely fonónak.
Ebben az országban éltek a nagyidai cigányok és Cinka Panna. Itt teremtődött meg a cigányok és magyarok együttélésének világraszóló csodája, egy különleges zenei műfaj: a hol kesergő, hol mulatós cigánymuzsika. És alig volt ennek az országnak városa, ahol a máshonnan elűzött zsidók ne építettek volna maguknak zsinagógát.
Aztán kiléptem az álomból.
Szüleimmel egy vasárnap reggelen, a valóságos létben, kézen fogva mentünk végig a losonci Kossuth Lajos utcán, amit akkor már nem úgy neveztek. A templom előtti téren magasodott egy talapzat, amin állni kellett volna valaminek, de most üres volt.
„Mi állt itt?” – kérdeztem.
„Kossuth Lajos szobra” – mondta apám.
„Most miért nincs itt?” – kérdeztem.
„Mert ledöntötték” – mondta édesanyám.
„És miért maradt itt a helye?”
„Mert amikor a városba visszajött a hazánk, itt állt az Országzászló.”
„Az most hol lobog?” – siettem kérdezni.
„Most éppen sehol”.
Apám szerzett valahonnan egy nagydarab kristályos mészkövet. Csiszolgatta éleit, és fúrt a közepébe egy lyukat, amibe belecsavart egy csúcsban végződő, fényezett fém rudat. Arra feltűzött egy háromszínű selymet és az asztalra tette.
„Mi ez?” – kérdeztem tőle.
„Ez az Országzászló.”
„És az ország?”
„Az ország?
Az Mátyus földje és Palócföld, /
Csallóköz és Szigetköz, /
Bánát, Bácska, Hont és Torna, /
Rába, Rábca, Tisza és a Duna, /
Küküllő, Szamos és a Körösök, /
Gyimesek, Verecke és a Nagyalföld /
Hargita és Pilis…” – sorolta úgy, ahogyan én is álmodtam az országot, Szent István országát.
Az álomból kiléptünk egyszer s mindenkorra. Az álomország valamikor valóság volt. Egyes darabjai most, más országok alkotórészei, amit talán mások képzelnek álomországnak, mert ők is álmodtak maguknak országot, mert álmodhattak maguknak országot!
Mi, egy korábbi valóságból zuhantunk át – közel egy évszázada – egy jelenkori valóságba, amelyben alig vannak álmok. A kijózanító valóság uralkodik fölöttünk. Ennek a valóságnak sok-sok része van és mindegyik valóságos rész.
De számunkra a leglényegesebb a saját valóságunk: a magyar nemzet szétdaraboltsága. Ugyanakkor ezzel szemben áll a szomszéd nemzetek öröme saját, új országuk láttán. Ezt egyszerre kell éreznünk, és tudatosítanunk, még ha nehéz is, de ez is a valósághoz tartozik.
Sokszor úgy tűnik, hogy máig nem birkóztunk meg ezzel az ellentmondással, amin talán nem is lehet csodálkozni, de még többször tapasztalható, hogy a nemzet megmaradt része iránti nemtörődömség, fásultság, semlegesség uralkodik el rajtunk.
Ostoroztak bennünket, mert nem akartunk beletörődni a haza elvesztésébe, majd magunkat ostoroztuk, mert korábban nem akartunk beletörődni abba, amibe nem szokás beletörődni, amit legfeljebb tudomásul lehet venni, mint a halál tényét, de a halál napjának évfordulója soha sem ünnep, hanem emléknap.
És amikor utoljára tértünk magunkhoz, 1956-ban, nemzethez méltó módon elutasítván az idegenek által ránk hozott idegen uralmat, ezreket mészároltak le közülünk az utcákon, százakat akasztottak föl vagy lőttek főbe és sok-sok ezret zártak börtönbe.
Most itt állunk szemben önmagunkkal és látjuk a fizikai, majd a szellemi és lelki erőszak által túlcsillapított valóságunkat, a nemzetünk iránti tompaságunkat. Amikor elhisszük a falra festett rémképeket, sőt, még ki is egészítjük néhány vonással – ha talán nem eléggé félnénk önmagunktól, akkor gerjesszük, fokozzuk félelmünket. Oda süllyedtünk, hogy a nemzet – nem a nemzet, hanem a lakcímkártyával rendelkezők – egy része, gúny tárgyává alacsonyíthatja a nemzethez való vonzódást, kétségbe vonhatja utolsó nemzeti forradalmunk indítékait, és a kabarédemokrácia eszközével a kormányba emelhet olyanokat, szintén csak lakcímkártyásokat, jobb esetben nemzet-semlegeseket, akik az előbbiektől eltérően a nemzetet nem ellenségnek tekintik, hanem árunak.
Mindeddig csak a maradék Magyarország magyarjairól vagy kevésbé magyarjairól volt szó, de mi a helyzet az elszakítottságban, amelyben az elmúlt évtizedek során a kezdeti, átmenetinek hitt állapot állandósággá változott.
A létből életstílus lett, a félelem beidegződéssé vált, a nehezen uralható indulatok alkoholizmussá mindennapiasultak, a tervezés napi ügyeskedéssé módosult, a hajlékonyság megalkuvássá és besúgássá aljasult, az érvényesülési vágy pedig beolvadássá fajult.
Az ilyen körülmények között nagy sikernek könyvelhető el, ha nem romlanak, vagy csak lassítottan romlanak az életkörülmények, ha jövőre is sikerül megnyitni az iskola kapuit, ha beírathatjuk gyermekünk nevét magyarul az anyakönyvbe, de a halottaink neve végérvényesen torz marad.
Az ilyen körülmények között az álmodott, de valamikor valóságos ország hűlt helyén a Kárpát-medencében szerte élő, mintegy két és félmillió magyarnak negyven százaléka váltotta ki a nemzeti összetartozást jelképező Magyar Igazolványt.
Egy hirtelen feltett kérdésre, hogy a nemzet melyik része a sérültebb, a maradék magyarországi vagy az elszakított részek, talán nem is tudnánk adni gyors választ, sőt lehet, hogy gondolkozás nélkül válaszolnánk.
De ha végiggondoljuk az elmúlt évtizedeket napjainkig, akkor december ötödike adja meg a választ – a maradék magyarországiaknak csak tizennyolc százaléka tett hitet a nemzeti összetartozás mellett.
A kérdésre nincs tárgyilagos válasz. De a létező nehezen emészthető, mert arról szól, hogy évtizedek figyelmetlenségével, napi meghátrálásaival, apró, kereskedelmi alkukkal végrehajtottuk magunkon a lelki Trianont.
Nem a helyzettel, nem a nemzet szétszakítottságával békéltünk meg. A megbékülés, kiegyezést, értékek egyensúlyát, lelki egyensúlyt jelent. De nem ez az állapot következett be. Nincs értékegyensúly. Az elveszett történelmi hazánk helyett nem újat építettünk, a szétdarabolt nemzetet nem újraegységesítettük, hanem a maradékot is tovább romboltuk.
Az elmúlt hetekben azonban egy különleges érzés kerített hatalmába. Talán az örvénybe került ember érzése lehet ilyen, amikor közeledik az aljzathoz, ahonnan elrugaszkodhat, és visszajutván a szabad levegőre, új erőre kaphat.
Mert nem is olyan régen még kevesen voltunk olyanok, akik a múltba révedezők, a nemzet-semlegesek és a lakcímkártyások között úgy álltunk, hogy a jelen láttán könnyes szemmel néztünk a jövőbe – milyen lesz a jövő, ha ilyen a jelen?
Csakhogy növekszik a jövőbe tekintők tábora, ez pedig fölszárítja a borúlátás könnyeit. A jövőbe tekintő emlékezés is ezt segíti.
A történelmi országunkra emlékeztető újraemelt Országzászlók, felújított és új emlékhelyek nem a múltat siratják, hanem jelképes támaszt teremtenek a jövőbetekintésre.
Akinek a házát felgyújtották, ha ragaszkodik szülőföldjéhez, hazájához, elődeinek emlékeihez, nem az elköltözést választja, hanem az újraépítést, hiszen a jövőt csak innen lehet elkezdeni.
Ha marokkal hordjuk össze ma a történelmi hatvannégy vagy hetvenkét vármegye területéről a földet, nem a megismételhetetlenségbe révedünk, hanem a kapcsolatok újraépítésén munkálkodunk.
Ha emlékező tisztelettel állunk a názáreti Jézus népének valamikori templomára emlékeztető jeruzsálemi siratófalnál, ha megrendülten állunk a New York-i Ground Zero-nál, akkor mi sem természetesebb, hogy saját múltunknak is adózunk jövőbenéző tisztelettel."
Duray Miklós - Országzászló-emlékmű átadásán elmondott beszéde - Győr - 2008
Hungarikumok - Kálmán Imre (1882-1953) - Csárdáskirálynő - Nagyoperett
100. éves születésnapját ünnepeljük a világszerte ma is játszott magyar operettnek.
A Csárdáskirálynő Kálmán Imre legnépszerűbb operettje, melynek zenéjét az első világháború kitörése előtt kezdte el írni.
Az alaptörténet: egy pesti orfeumi énekesnőről szól, akibe beleszeret egy trónörökös.
Közben kitört a világháború, és Kálmán abbahagyta a komponálást: „Nem tudok zenét szerezni akkor, mikor… a frontokon egymást öli a világ.” Egyéves szünet után Lehár Ferenc tanácsára folytatta a munkát.
Az ősbemutató Bécsben, 1915-ben volt. A magyar bemutatásra 1916. november 3-án került sor. A szövegkönyvet Gábor Andor fordította le. Az első előadások Csárdáskirályné címen futottak. A Csárdáskirálynő szerepét Beöthy – a Király Színház igazgatója – Kosáry Emmára osztotta, akinek ez a szerep olyan sikert hozott, hogy ezután végleg az operett világában maradt.
Beöthy ennél az operettnél vezette be azt az újítást, hogy a második és a harmadik felvonás megkezdése előtt fehér vásznat eresztettek a függöny elé, amire kivetítették azt a szöveget, amit a zenekar éppen játszott, így a közönség is énekelhette a dalokat.
Az operett elindult világhódító körútjára, 1917-ben már Szentpéterváron mutatták be, Sylvia címmel. Az angolok és az amerikaiak Gypsy Princess címmel játszották, és a főhősnőből, Szilviából cigány hercegnőt faragtak.
A szövegkönyvet 1954-ben Békeffi István és Kellér Dezső átírta, a primadonna szerepből kiöregedett, akkor már 61 éves Honthy Hanna számára főszereppé bővítették Cecília (az eredeti változatban Anhilte) szerepét, és kibővítették Miska szerepét.
A magát felsőbbrendűnek képzelő liberális politikai "elit" nem tűr el semmilyen - "az ő világképét" nem osztó más véleményt - rövidke lapszemle
Támadások kereszttüzébe került az újonnan megalakult dán kormány oktatásügyi minisztere, Esben Lunde Larsen, amiért saját bevallása szerint hisz Istenben és abban, hogy Isten teremtette a világot.
A politikus kritikusai szerint ilyen felfogással nem alkalmas a pozíciója betöltésére. Larsen felhívta a figyelmet, hogy nagyon veszélyes megsérteni a vallásszabadság eszméjét.
Napi Gazdaság
Most akkor Kanada rasszista, embertelen állam, vagy védi önmagát az ingyenélőktől? - rövidke ellenzéki lapszemle
Budapesten a cigányokat felszállni sem engedik a Torontóba induló gépre – állítja Dancs Mihály, a Roma Polgárjogi Mozgalom elnöke.
Pedig érvényes jegyük és úti okmányuk van. A jegy árát sem kapták vissza. Egy légügyi szakember szerint a kanadai bevándorlási hivatalnak rutinos munkatársai vannak: néhány perc és néhány kérdés elég ahhoz, hogy jó eséllyel kiszűrjék, ki az, aki nem turistaként szeretne a tengerentúlra utazni.
Népszabadság
Heteroszexuális büszkeség - rövidke lapszemle
Az Egységes Oroszország, Vlagyimir Putyin elnök pártja által indított kezdeményezés a „heteroszexuális büszkeségre” hívja fel a figyelmet.
Szimbólumán, egy zöld színű zászlón egy anyából, apából, valamint három gyermekből álló család szerepel, alattuk pedig a felirat hirdeti: Igazi család.
Ez a válaszunk az azonos neműek házasságára, ami a család intézményének megcsúfolása. „Figyelmeztetnünk kell Oroszország lakosait a homoszexuális-hullám veszélyeire, mégpedig úgy, hogy a tradicionális értékeket hirdetjük” – nyilatkozta Alekszej Lisovenko, az Egységes Oroszország elnökhelyettese.
Napi Gazdaság
A polgárok feje felett döntéseket hozó technokrata Európa kora lejárt - rövid ellenzéki lapszemle
Pogátsa Zoltán egyetemi oktató közgazdász szerint az EU vezető politikusai elszakadtak a gazdasági valóságtól. Az unió hosszú távú vízióként a szociális Európát hirdette meg, tudásalapú humán tőkébe befektető versenyképességet. Ez blabla.
Ráadásul bosszantó hazugság azon polgároknak, akik szociális megszorításokkal szembesülnek. Kivéreztetik az oktatást, a kórházak szétesnek. Az EU-t irányító elit szembement a közösség deklarált alapelveivel, és a megszorítások politikájának élére állt.
Az még sincs rendjén, hogy miközben az unió nem fogja meg a gazdagok és nagyvállatok offshore-cégekbe rejtett, adózatlan jövedelmeit, a hadiipari komplexum forráselvonó korrupcióját, kimenti a korrupt politikai elitet finanszírozó bankokat, s az ennek következtében kialakuló adósságot a kisemberekkel fizetteti meg.
A görög válság forradalmat hozott a globális közgazdasági gondolkodásban is. A közgazdasági elit meghatározó része most először foglalt állást a megszorítások ideológiájával szemben.
Olyan Nobel-díjasok cikkeztek a világsajtóban a görög kormány mellett, Mint Joseph Stiglitz és Paul Krugman. A megszorítások ellen érvelt a szintén Nobel-díjas Amartya Sen, a brit jegybank elnöke, Mark Carney, valamint Tomas Piketty, James Galbraith, Jeffery Sachs.
Az IMF kénytelen volt bevallani, hogy a megszorító politika értelmetlen. A megszorításokkal elmarad a befektetés termelékenysége, a humán tőkébe, a gazdasági kereslet zuhan, ennek eredményeképp esik az életszínvonal, drámaian emelkedik a munkanélküliség és az adósságállomány.
A polgárok feje felett döntéseket hozó technokrata Európa kora lejárt.
168 óra
"A bankrendszer nagyobb veszélyt jelent a szabadságunkra, mint egy professzionális hadsereg" - rövid lapszemle
Lóránt Károly, neves közgazdász szerint a nemzetközi pénzügyi rendszer irgalmatlanul kiszipolyozza a gyengéket, mint azt egyes Rothschildok becsületesen meg is mondták.
A londoni Rothschild bankház New York-i munkatársának ezt írta 1863-ban: „Azon kevesek, akik értik a rendszert, azok vagy érdekeltek az abból származó profitban, vagy annyira függenek annak előnyeitől, hogy nem fejtenek ki ellenállást vele szemben.
Ezzel szemben az embereknek az a nagy tömege, amely szellemileg képtelen felfogni azt a hatalmas előnyt, amit a tőke származtat ebből a rendszerből, zúgolódás nélkül fogja elviselni annak terheit, talán anélkül, hogy gyanítanák, hogy a rendszer ellentétes az érdekeikkel."
Napóleon szerint ha egy kormány a bankárok pénzétől függ, a bankárok és nem az ország vezetői azok, akik a helyzetet uralják.
A pénznek nincs hazája, a pénzemberekben nincs hazafiság, és illemtudat, egyetlen céljuk a nyereség.
Thomas Jefferson, Amerika harmadik elnöke, aki a függetlenségi nyilatkozatot írta, így vélekedett a bankrendszer nagyobb veszélyt jelent a szabadságunkra, mint egy professzionális hadsereg.
Meglepő, hogy ennyi figyelmeztetés ellenére számos ország vezetői könnyedén feladják függetlenségüket, és vagy pénzt vesznek kölcsön vagy olyan pénzrendszerhez csatlakoznak, amelyre semmilyen befolyásuk nincs.
Magyar Hírlap
Onódi Béla (1900-1991) festőművész képeiből
A Szentendrei Művésztelep (1926) és a Szentendrei Festők Társaságának (1928) egyik alapító tagja.
A Képzőművészeti Főiskolán Balló Ede és Réti István növendékeként tanul 1918-20 között. 1918-ban főiskolai ösztöndíjjal Nagybányára, 1919-ben pedig a kecskeméti művésztelepre látogat.
1921-25. között Amerikában él, Philadelphiában, a The North American újság illusztrátora. Eközben az Academy of Fine Arts-on folytatja művészeti tanulmányait.
1926-tól dolgozik a szentendrei művésztelepen, művei szerepelnek annak kiállításain. Ő is részt vesz negyedmagával a szentendrei Keresztelő Szent János plébániatemplom kifestésében 1932-33 között.
1941-ig a művésztelepen, utána a városban él. 1942-ben székelyföldi ösztöndíjjal Erdélybe megy, Nagybányára is ellátogat. 1946-ban kizárják a teleptagok sorából, de ugyanúgy rendszeresen kiállít a szentendrei művészekkel.
Egész életművét meghatározza a nagybányai művészet iránti nosztalgia, az ebből táplálkozó lírai hangvételű természetelvű ábrázolás.
Gyakori témája a szentendrei városkép és a környező természeti tájak. A harmincas évektől kezdve egészen haláláig oldott, napfényes, finom színeffektusokat használ, képeit mindinkább a látványt feloldó fény- és színjáték jellemzi.
2010-ben ugyanonnan indult Görögország és Magyarország
2010-ben ugyanonnan indult Görögország és Magyarország.
2015-re azonban máshová érkeztünk.