Nem szabad elismerni a renitens magyar intézkedések eredményeit, mert a végén még mások is kedvet kapnak az önállóskodáshoz - rövid lapszemle
Facsinay Kinga, szakújságíró szerint nehéz is lenne ésszerű magyarázatot adni arra, miért kockázatosabb kölcsönadni hazánknak, mint például Bulgáriának, Namíbiának vagy Törökországnak.
A tények szemlátomást nem zavarják különösebben a Moody’s elemzőit. Tavaly 3,6 százalékkal nőtt a magyar GDP, ami a második legjobb eredmény volt az Európai Unióban.
Az Orbán-kormány már három éve tartja jóval az unió által elvárt három százalék alatt a GDP-arányos államháztartási deficitet. Ezen eredményeket a piacok is látják, és az ő minősítésük régóta sokkal kedvezőbb, mint a három nagy ügynökségé.
Nem véletlen, hogy a bóvli kategóriás magyar állampapírokat egy jó ideje alacsonyabb hozamok mellett vásárolják a befektetők, mint a szomszédos Romániáéit, amely pedig befektetésre ajánlott besorolású.
13 év óta először hároméves lejáratig még az öt adóskategóriával fölöttünk minősített lengyel állampapírok után is magasabb hozamot fizetnek, mint a magyar papírok után.
Már rég kirántották volna hazánkat a bóvliból, ha a kormány 2012-ben elfogadta volna a Nemzetközi Valutaalap gyámkodását, vagy ha eltörölte volna a különadókat, főként a bankadót.
Mintha elvárás lenne, hogy nem szabad elismerni a renitens magyar intézkedések eredményeit, mert a végén még más peremállamok is kedvet kapnak az önállóskodáshoz.
Napi Gazdaság
Fellegvár a Dunakanyarban - Visegrád - Dunántúl
A visegrádi vár erődítmény a Dunakanyarban. A Visegrádi-hegység magas sziklacsúcsától le egészen a Duna partjáig húzódik.
A középkori vár fontos politikai és katonai szerepet játszott a magyar történelem során egészen a 17. század végéig, amikor hadászati jelentőségét elvesztette.
A történelem folyamán több erődítményt is emeltek, hogy ellenőrzésük alatt tarthassák a szoroson átvezető utat. Az 1241–1242-es tatárjárás viharai által romba dőlt ispánsági vár köveiből IV. Béla király építtette fel az újabb veszedelem elleni félelmében a hatszög alakú, vastag falú lakótornyot, amit a néphagyomány később Salamon-toronynak nevezett el.
Míg az uralkodó a Duna parton építkezett, addig felesége, Mária királyné a magas sziklacsúcsot erődíttette meg az eladott ékszerei árából befolyt pénzen.
A következő időszakban megépíttették a kényelmesebb lakhatást biztosító Duna folyó melletti Palotát, így a zordon kővárban csak a helyőrség állomásozott.
Luxemburgi Zsigmond uralkodása idején a felsővárbeli ötszögletű öregtoronyban őrizték a Szent Koronát.
A következő évszázadokban már a könyörtelen időjárás és az emberek bontásai alaposan lefogyasztották mind a várkomplexum, mind az egykori királyi Palota épületeit.
Bár korábban is végeztek feltárásokat, de csak az 1960-as évektől indult meg korszerű műemlékvédelmi helyreállítása a magyar történelem fontos színteréül szolgáló visegrádi várnak, melynek munkálatai még sok generációnak adnak feladatot.
Figyelmezzük csak az író szavát! És próbáljuk megszívlelni - boldogságunk érdekében!
"Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra.
Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit, a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával.
S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékét. Boldognak is kell lenni, közben."
Márai Sándor (1900-1989) - író, költő
Wass Albert igazsága: tanulj meg örvendeni! – rövid VIDEÓ!
kattints a VIDEÓRA – érdemes!
https://www.youtube.com/watch?v=SUPrJ03XMbM
Wass Albert üzenete: Intelem! című verse - rövid VIDEÓ!
kattints a VIDEÓRA - érdemes!
https://www.youtube.com/watch?v=Ojx2incQ9jg
Duray Miklós összmagyar vonatkozásban is a legismertebb felvidéki honfitársunk.1945. július 18-án született Losoncon. Isten éltesse 70. születésnapján!
Duray Miklós a legismertebb felvidéki honfitársunk.1945. július 18-án született Losoncon. Isten éltesse 70. születésnapján!
Tiszteljük meg kiváló hazafit, hogy elolvassuk ezt a beszédét, és megosztjuk, hogy sokan is okulhassanak belőle!
"Elképzeltem egyszer egy országot, amiről azt hittem, hogy ez a haza. Mert a hazát az otthonnal rokonítottam, ahol a szüleim élnek, ahol menedékem lehet, ahol akkor is jól érzem magam, ha csak zsíros kenyeret eszem hagymával.
Az elképzelt ország álomszerű volt, mintha belefestett volna valaki, olyan volt, amiben erdők susognak, a fákon hölgymenyétek kergetőznek, a magaslati réteken virágzik a leánykökörcsin, a széleken hegyek magasodnak és középen a látóhatárral egyesül a szétterülő síkság.
Ennek az álmodott országnak görgetegszerűen kézbesimuló alakja volt, mintha a természet erői hozták volna létre, országnak teremtve. Éghajlatát a hegyek védték, és a nagy folyók vizei táplálták növényzetét.
Tudtam, mert sokan mondták: sok mindenkinek sajdult a szíve ennek az országnak láttán. De nem csak a szépségétől vagy az irigységtől, hanem, mert birtokolni akarták, belőle akartak maguknak kihasítani egy-egy országnyi részt. Meg kellett küzdenünk tatárral, törökkel, labanccal, muszkával, időnként egymással.
Álmomban is tudtam, hogy ebben az országban volt valaha az egész Palócföld és Mátyus földje. Ebben az országban volt Székelyföld, Mezőség, Tiszahát, a szoknya alakú Somló hegy, Pannonhalma és Dévény vára.
De Verecke is ebben az álomországban volt, meg Sármellék, Érmellék és az egész Sajó-mente.
Itt született Ady, Madách, Mikszáth, Szinyei Merse és Csontváry, és itt szerezték a zenéjét a galántai táncoknak meg a székely fonónak.
Ebben az országban éltek a nagyidai cigányok és Cinka Panna. Itt teremtődött meg a cigányok és magyarok együttélésének világraszóló csodája, egy különleges zenei műfaj: a hol kesergő, hol mulatós cigánymuzsika. És alig volt ennek az országnak városa, ahol a máshonnan elűzött zsidók ne építettek volna maguknak zsinagógát.
Aztán kiléptem az álomból.
Szüleimmel egy vasárnap reggelen, a valóságos létben, kézen fogva mentünk végig a losonci Kossuth Lajos utcán, amit akkor már nem úgy neveztek. A templom előtti téren magasodott egy talapzat, amin állni kellett volna valaminek, de most üres volt.
„Mi állt itt?” – kérdeztem.
„Kossuth Lajos szobra” – mondta apám.
„Most miért nincs itt?” – kérdeztem.
„Mert ledöntötték” – mondta édesanyám.
„És miért maradt itt a helye?”
„Mert amikor a városba visszajött a hazánk, itt állt az Országzászló.”
„Az most hol lobog?” – siettem kérdezni.
„Most éppen sehol”.
Apám szerzett valahonnan egy nagydarab kristályos mészkövet. Csiszolgatta éleit, és fúrt a közepébe egy lyukat, amibe belecsavart egy csúcsban végződő, fényezett fém rudat. Arra feltűzött egy háromszínű selymet és az asztalra tette.
„Mi ez?” – kérdeztem tőle.
„Ez az Országzászló.”
„És az ország?”
„Az ország?
Az Mátyus földje és Palócföld, /
Csallóköz és Szigetköz, /
Bánát, Bácska, Hont és Torna, /
Rába, Rábca, Tisza és a Duna, /
Küküllő, Szamos és a Körösök, /
Gyimesek, Verecke és a Nagyalföld /
Hargita és Pilis…” – sorolta úgy, ahogyan én is álmodtam az országot, Szent István országát.
Az álomból kiléptünk egyszer s mindenkorra. Az álomország valamikor valóság volt. Egyes darabjai most, más országok alkotórészei, amit talán mások képzelnek álomországnak, mert ők is álmodtak maguknak országot, mert álmodhattak maguknak országot!
Mi, egy korábbi valóságból zuhantunk át – közel egy évszázada – egy jelenkori valóságba, amelyben alig vannak álmok. A kijózanító valóság uralkodik fölöttünk. Ennek a valóságnak sok-sok része van és mindegyik valóságos rész.
De számunkra a leglényegesebb a saját valóságunk: a magyar nemzet szétdaraboltsága. Ugyanakkor ezzel szemben áll a szomszéd nemzetek öröme saját, új országuk láttán. Ezt egyszerre kell éreznünk, és tudatosítanunk, még ha nehéz is, de ez is a valósághoz tartozik.
Sokszor úgy tűnik, hogy máig nem birkóztunk meg ezzel az ellentmondással, amin talán nem is lehet csodálkozni, de még többször tapasztalható, hogy a nemzet megmaradt része iránti nemtörődömség, fásultság, semlegesség uralkodik el rajtunk.
Ostoroztak bennünket, mert nem akartunk beletörődni a haza elvesztésébe, majd magunkat ostoroztuk, mert korábban nem akartunk beletörődni abba, amibe nem szokás beletörődni, amit legfeljebb tudomásul lehet venni, mint a halál tényét, de a halál napjának évfordulója soha sem ünnep, hanem emléknap.
És amikor utoljára tértünk magunkhoz, 1956-ban, nemzethez méltó módon elutasítván az idegenek által ránk hozott idegen uralmat, ezreket mészároltak le közülünk az utcákon, százakat akasztottak föl vagy lőttek főbe és sok-sok ezret zártak börtönbe.
Most itt állunk szemben önmagunkkal és látjuk a fizikai, majd a szellemi és lelki erőszak által túlcsillapított valóságunkat, a nemzetünk iránti tompaságunkat. Amikor elhisszük a falra festett rémképeket, sőt, még ki is egészítjük néhány vonással – ha talán nem eléggé félnénk önmagunktól, akkor gerjesszük, fokozzuk félelmünket. Oda süllyedtünk, hogy a nemzet – nem a nemzet, hanem a lakcímkártyával rendelkezők – egy része, gúny tárgyává alacsonyíthatja a nemzethez való vonzódást, kétségbe vonhatja utolsó nemzeti forradalmunk indítékait, és a kabarédemokrácia eszközével a kormányba emelhet olyanokat, szintén csak lakcímkártyásokat, jobb esetben nemzet-semlegeseket, akik az előbbiektől eltérően a nemzetet nem ellenségnek tekintik, hanem árunak.
Mindeddig csak a maradék Magyarország magyarjairól vagy kevésbé magyarjairól volt szó, de mi a helyzet az elszakítottságban, amelyben az elmúlt évtizedek során a kezdeti, átmenetinek hitt állapot állandósággá változott.
A létből életstílus lett, a félelem beidegződéssé vált, a nehezen uralható indulatok alkoholizmussá mindennapiasultak, a tervezés napi ügyeskedéssé módosult, a hajlékonyság megalkuvássá és besúgássá aljasult, az érvényesülési vágy pedig beolvadássá fajult.
Az ilyen körülmények között nagy sikernek könyvelhető el, ha nem romlanak, vagy csak lassítottan romlanak az életkörülmények, ha jövőre is sikerül megnyitni az iskola kapuit, ha beírathatjuk gyermekünk nevét magyarul az anyakönyvbe, de a halottaink neve végérvényesen torz marad.
Az ilyen körülmények között az álmodott, de valamikor valóságos ország hűlt helyén a Kárpát-medencében szerte élő, mintegy két és félmillió magyarnak negyven százaléka váltotta ki a nemzeti összetartozást jelképező Magyar Igazolványt.
Egy hirtelen feltett kérdésre, hogy a nemzet melyik része a sérültebb, a maradék magyarországi vagy az elszakított részek, talán nem is tudnánk adni gyors választ, sőt lehet, hogy gondolkozás nélkül válaszolnánk.
De ha végiggondoljuk az elmúlt évtizedeket napjainkig, akkor december ötödike adja meg a választ – a maradék magyarországiaknak csak tizennyolc százaléka tett hitet a nemzeti összetartozás mellett.
A kérdésre nincs tárgyilagos válasz. De a létező nehezen emészthető, mert arról szól, hogy évtizedek figyelmetlenségével, napi meghátrálásaival, apró, kereskedelmi alkukkal végrehajtottuk magunkon a lelki Trianont.
Nem a helyzettel, nem a nemzet szétszakítottságával békéltünk meg. A megbékülés, kiegyezést, értékek egyensúlyát, lelki egyensúlyt jelent. De nem ez az állapot következett be. Nincs értékegyensúly. Az elveszett történelmi hazánk helyett nem újat építettünk, a szétdarabolt nemzetet nem újraegységesítettük, hanem a maradékot is tovább romboltuk.
Az elmúlt hetekben azonban egy különleges érzés kerített hatalmába. Talán az örvénybe került ember érzése lehet ilyen, amikor közeledik az aljzathoz, ahonnan elrugaszkodhat, és visszajutván a szabad levegőre, új erőre kaphat.
Mert nem is olyan régen még kevesen voltunk olyanok, akik a múltba révedezők, a nemzet-semlegesek és a lakcímkártyások között úgy álltunk, hogy a jelen láttán könnyes szemmel néztünk a jövőbe – milyen lesz a jövő, ha ilyen a jelen?
Csakhogy növekszik a jövőbe tekintők tábora, ez pedig fölszárítja a borúlátás könnyeit. A jövőbe tekintő emlékezés is ezt segíti.
A történelmi országunkra emlékeztető újraemelt Országzászlók, felújított és új emlékhelyek nem a múltat siratják, hanem jelképes támaszt teremtenek a jövőbetekintésre.
Akinek a házát felgyújtották, ha ragaszkodik szülőföldjéhez, hazájához, elődeinek emlékeihez, nem az elköltözést választja, hanem az újraépítést, hiszen a jövőt csak innen lehet elkezdeni.
Ha marokkal hordjuk össze ma a történelmi hatvannégy vagy hetvenkét vármegye területéről a földet, nem a megismételhetetlenségbe révedünk, hanem a kapcsolatok újraépítésén munkálkodunk.
Ha emlékező tisztelettel állunk a názáreti Jézus népének valamikori templomára emlékeztető jeruzsálemi siratófalnál, ha megrendülten állunk a New York-i Ground Zero-nál, akkor mi sem természetesebb, hogy saját múltunknak is adózunk jövőbenéző tisztelettel."
Duray Miklós - Országzászló-emlékmű átadásán elmondott beszéde - Győr - 2008
Hungarikumok - Kálmán Imre (1882-1953) - Csárdáskirálynő - Nagyoperett
100. éves születésnapját ünnepeljük a világszerte ma is játszott magyar operettnek.
A Csárdáskirálynő Kálmán Imre legnépszerűbb operettje, melynek zenéjét az első világháború kitörése előtt kezdte el írni.
Az alaptörténet: egy pesti orfeumi énekesnőről szól, akibe beleszeret egy trónörökös.
Közben kitört a világháború, és Kálmán abbahagyta a komponálást: „Nem tudok zenét szerezni akkor, mikor… a frontokon egymást öli a világ.” Egyéves szünet után Lehár Ferenc tanácsára folytatta a munkát.
Az ősbemutató Bécsben, 1915-ben volt. A magyar bemutatásra 1916. november 3-án került sor. A szövegkönyvet Gábor Andor fordította le. Az első előadások Csárdáskirályné címen futottak. A Csárdáskirálynő szerepét Beöthy – a Király Színház igazgatója – Kosáry Emmára osztotta, akinek ez a szerep olyan sikert hozott, hogy ezután végleg az operett világában maradt.
Beöthy ennél az operettnél vezette be azt az újítást, hogy a második és a harmadik felvonás megkezdése előtt fehér vásznat eresztettek a függöny elé, amire kivetítették azt a szöveget, amit a zenekar éppen játszott, így a közönség is énekelhette a dalokat.
Az operett elindult világhódító körútjára, 1917-ben már Szentpéterváron mutatták be, Sylvia címmel. Az angolok és az amerikaiak Gypsy Princess címmel játszották, és a főhősnőből, Szilviából cigány hercegnőt faragtak.
A szövegkönyvet 1954-ben Békeffi István és Kellér Dezső átírta, a primadonna szerepből kiöregedett, akkor már 61 éves Honthy Hanna számára főszereppé bővítették Cecília (az eredeti változatban Anhilte) szerepét, és kibővítették Miska szerepét.
A magát felsőbbrendűnek képzelő liberális politikai "elit" nem tűr el semmilyen - "az ő világképét" nem osztó más véleményt - rövidke lapszemle
Támadások kereszttüzébe került az újonnan megalakult dán kormány oktatásügyi minisztere, Esben Lunde Larsen, amiért saját bevallása szerint hisz Istenben és abban, hogy Isten teremtette a világot.
A politikus kritikusai szerint ilyen felfogással nem alkalmas a pozíciója betöltésére. Larsen felhívta a figyelmet, hogy nagyon veszélyes megsérteni a vallásszabadság eszméjét.
Napi Gazdaság
Most akkor Kanada rasszista, embertelen állam, vagy védi önmagát az ingyenélőktől? - rövidke ellenzéki lapszemle
Budapesten a cigányokat felszállni sem engedik a Torontóba induló gépre – állítja Dancs Mihály, a Roma Polgárjogi Mozgalom elnöke.
Pedig érvényes jegyük és úti okmányuk van. A jegy árát sem kapták vissza. Egy légügyi szakember szerint a kanadai bevándorlási hivatalnak rutinos munkatársai vannak: néhány perc és néhány kérdés elég ahhoz, hogy jó eséllyel kiszűrjék, ki az, aki nem turistaként szeretne a tengerentúlra utazni.
Népszabadság
Heteroszexuális büszkeség - rövidke lapszemle
Az Egységes Oroszország, Vlagyimir Putyin elnök pártja által indított kezdeményezés a „heteroszexuális büszkeségre” hívja fel a figyelmet.
Szimbólumán, egy zöld színű zászlón egy anyából, apából, valamint három gyermekből álló család szerepel, alattuk pedig a felirat hirdeti: Igazi család.
Ez a válaszunk az azonos neműek házasságára, ami a család intézményének megcsúfolása. „Figyelmeztetnünk kell Oroszország lakosait a homoszexuális-hullám veszélyeire, mégpedig úgy, hogy a tradicionális értékeket hirdetjük” – nyilatkozta Alekszej Lisovenko, az Egységes Oroszország elnökhelyettese.
Napi Gazdaság