Márton napi népszokások - A Márton pohártól a barka jóslásig
Márton napi népszokások - A Márton pohártól a barka jóslásig
Az advent előtti nagy evés-ivás, mulatozás ideje volt régen Szent Márton napja. November 11. a napforduló szempontjából is kitüntetett nap, nem csoda, hogy kiemelt szokások kötődtek hozzá.
Szent Márton napja az őszi szokáskörhöz, azon belül is a kisfarsanghoz kötődik, amely Szent Mihály napjától (szeptember 29.) Katalin napjáig (november 25.) tart.
Ennek az időszaknak a legfőbb jellegzetessége, hogy ilyenkor szabad volt mulatni, nagyokat enni, mert volt miből és mikor. Ennivaló volt bőven, hiszen, levágták azokat a jószágokat, amelyek elérték a vágósúlyt. Idő is volt bőven, befejezték ugyanis a kinti munkákat, a pásztorok ilyenkorra már behajtották az állatokat, munkájukért megkapták a fizetségüket, így volt miből mulatozni és megkóstolni a kiforrt újbort - ebből mindig szokás volt koccintani, ezt hívták Márton poharának.
Nemhiába ekkor volt a lakodalmak időszaka is, a hideg, hosszú téli esték a közösség terei voltak, összejöttek, kukoricát fosztottak, diót törtek, fontak elődeink. Igazi közösségi alkalmak voltak ezek, a mesék, játékok, dalok ideje.
Régen gazdasági, kulturális szempontból zömmel önellátás jellemezte az együtt élő közösségeket. A kisfarsang időszaka az utolsó nagy „dőzsölés”, mulatozás időszaka az adventi böjt előtt. Nagy figyelmet fordítottak ilyenkor a tűzifa-előkészítésre, a ház tatarozására és épületjavításra, hogy a közelgő nagy ünnepre (advent, karácsony) „megtisztuljanak”.
November 11. a téli évnegyed kezdő napja, a napforduló szempontjából is kitüntetett nap, nem csoda, hogy szokások kötődtek hozzá. Már a rómaiak korában is ünnepelték november 11-ét, megdöbbentő módon ilyenkor ludat öltek – a lúd Mars, a hadisten szent madara volt.
A pogány ünnepre való keresztény rárétegződés itt is tetten érhető: az ókorig nyúlik vissza a november 11-éhez kötődő lúdölés, rituális evés. A legenda szerint az éjszaka leple alatt rajtaütni szándékozó gallokat leplezték le a harcias madarak gágogásukkal, így megmentették Rómát. A köztiszteletben tartott Avis Martisból (Mars isten madara) később Szent Márton madara lett a keresztény naptárban.
Kisfarsang időszakára – ellentétben a farsanggal – nem voltak jellemzők az alakoskodó népszokások, az időjárás és szerelmi jóslások viszont annál inkább. Ha november 11-én esett a hó – régen ezt úgy mondták, Szent Márton fehér lovon érkezik –, akkor enyhe lesz a tél, ha viszont nem esik a hó – Szent Márton barna lovon érkezik –, akkor kemény télre lehet számítani.
Úgy tartották, ha ezen a napon „a lúd jégen jár, akkor a karácsony vízben poroszkál”. A ropogósra sült liba szegycsontjából is az időjárást próbálták előre jelezni: ha a hús eltávolítása után a csont fehér, akkor havas télre, ha barna, akkor locspocsra kell számítani.
A legfőbb szokás ezen a napon a lúdevés volt, úgy tartották, hogy aki ezen a napon nem eszik a szárnyas jószágból, az egész évben éhezni fog.
A libát levesként, illetve sültként elkészítve, zsemlegombóccal és párolt káposztával fogyasztották. A jó zsíros étek megkívánta a Márton-napkor már fogyasztható, kóstolható újbort is.
Márton napjához is kapcsolódnak párválasztásra vonatkozó szokások. Az eladósorban lévő lányok ilyenkor barkát, faágat szedtek, azt dunsztos üvegbe, vízbe rakták, ha kizöldült, kihajtott Katalin-napra, akkor még abban az évben férjhez mennek – tartották.
2017. November 11. 00:00
Katona József (1791-1830) a nemzeti dráma megteremtője
Katona József (1791-1830) a nemzeti dráma megteremtője
Kecskeméten született. A város főügyésze volt, drámaíró - a magyar drámairodalom kiemelkedő alakja.
Édesapja Katona József takácsmester, édesanyja Borbák Ilona. Elemi tanulmányait 1798-1802 között a kecskeméti római katolikus iskolában végezte.
Apja 1802-ben Pestre vitte az I. gimnáziumi osztályba; de a sokat betegeskedő fiút szülei az iskolai év végén hazavitték és a II. latin osztálytól kezdve a VI.-ig iskoláit Kecskeméten végezte. 1808-ban a filozófiai tanfolyamot (VII. osztály) a szegedi piaristáknál kezdte meg, a második évet is itt folytatta, de ezen tanszakot 1810-ben Pesten fejezte be.
1813. augusztus 22-én Halász Bálint pesti ügyvéd irodájába került, ahol mint joggyakornok és 1814-ben már mint hites jegyző működött 1815. november 22-ig.
1811-től bekapcsolódott a Második Pesti Magyar Játékszíni Társaság munkájába.
Műkedvelő színészként darabokat fordított, dramatizált Békési József álnéven. 1812-ben „delectans actor”ként a pesti együtteshez szerződött, a színészeknek és a színtársaságnak akkori felügyelője Mérey Sándor 1812. január 20-án nyerte őt meg, hogy a színpadon fellépjen.
E társasággal vidékre is kirándult, Székesfehérvárra és Komáromba; sőt rendező is volt négy hónapig. A színház iránti szenvedélyét fokozta Déryné Széppataki Róza iránti elfojtott szerelme.
Othello volt kedvenc szerepe. Szüleinek rábeszélésére a színészettel szakított és minden idejét az önképzésnek, különösen a magyar irodalom és az esztétika tanulmányozásának szentelte.
Anyanyelvén kívül jól beszélt latinul és németül, meglehetősen jól franciául, olaszul és angolul.
A fordítások és lovagregények dramatizálása után megírta A Luca széke című karácsonyi játékát, majd pedig rátért az önálló történelmi drámákra, melyek közül figyelemre méltóak a Žiśka (1813) és a Jeruzsálem pusztulása (1814).
A drámaírói pályának már épp készült hátat fordítani (e szándékát a Zsiska című, 1813-ban megjelent szomorújátéka előszavában taglalta), amikor 1814-ben az Erdélyi Múzeum című folyóirat pályázatot hirdetett a kolozsvári Nemzeti Színház megnyitásakor előadandó történeti drámára.
A pályázatra beküldte fő művét, a Bánk bánt (melynek első változatát 1815-ben írta, a darab ősbemutatójára 1833-ban került sor Kassán).
A pályázat eredményhirdetésekor Katona művét meg sem említették, az sem tudható biztosan, hogy valóban megérkezett-e a címzetthez. Lehetséges (de közel sem biztos), hogy más darabokat is küldött, például a Jeruzsálem pusztulása címűt, illetve néhány szerző neki tulajdonítja a bírálóbizottság által bántóan ironikus kritikában részesített Kun László című szomorújátékot is; bár a korabeli közvélemény ezt Kisfaludy Sándornak tulajdonította. 1819-ben a székesfehérváriaknak átdolgozta a Bánk bánt, de a cenzor nem engedélyezte az előadást.
1815-ben, amikor állandó épület és támogatás híján feloszlott a pesti színtársulat, Katona felhagyott a színészettel, 1816-ban letette az ügyvédi vizsgát és először mint Halász Bálint ügyvéd segédje, később önálló ügyvédként működött Pesten
1820-ig. 1820 derekán, az akkori tisztújítás alkalmával folyamodott a kecskeméti uradalmi és városi tiszti alügyészi állásért, november 2-án ezen állásra megválasztották és hivatalát december 1-jén foglalta el.
Még ebben az évben megírta híres röpiratát; Mi az oka annak, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni? Az írásban közölt tények: az állandó kőszínház, a nemzeti öntudat hiánya, a könyvformában való megjelenés nehézségei, a cenzúra működése.
Az értekezés először a Tudományos Gyűjtemény, 1821-ben megjelent IV. kötetében volt olvasható.
1826. november 23-tól Kecskemét főügyésze lett és irodalommal nem foglalkozott tovább.
Ebben az évben egy színház tervrajzát is elkészítette a kecskeméti tanács számára.
Természetére nézve komoly, hallgatag ember volt. Jellemének fővonásait: a ritka becsületességet, jó szivet, őszinteséget és igazságszeretetet folyton megőrizte.
A szegények számára adakozott, ügyeiket díj nélkül vállalta el. Mint hivatalnok és magánember, a társadalmi életben egyaránt kedvelt egyéniség volt. A városban megjelent vándorszínészeknek általánosan ismert pártfogója és a városban és tanácsnál egyik legerélyesebb szószólójuk volt; amikor csak tehette, mindig megjelent az előadásokra és ismerőseit is a színház buzdította.
1830-ban a mostani kecskeméti városháza előtt szívrohamban halt meg. Szülei a Seress Pál ismerősüktől kért kölcsönpénzből temették el fiukat április 17-én.
Az írója halála után "legelső nemzeti drámává" magasztosult Bánk bán elhomályosítja Katona többi művét, holott a színművek mellett jelentős költeményeket írt (Idő, Andal, Gyermek-kor), több fontos, színházi és dramaturgiai kérdésekről szóló tanulmány szerzője volt, és értékes kutatásokat végzett Kecskemét város történetéről.
Horváth Döme kezdeményezésére 1861-ben Kecskemét hazafias lakossága a költő emlékszobrát állította fel a vasút melletti sétatéren.
A temetőben a költő emlékéhez méltóbb sírkövet készíttetett 1878. november 1-jén; 1883 tavaszán pedig szülőházát jelölte meg emléktáblával; végül emlékére Katona-kört alapított.
Az ország számos településén viseli nevét utca, található köztéri szobra.
Szülővárosa színháza mellett a világhírű budapesti társulat is a drámaíró nevét viseli.
2017. November 10. 00:00
Görgényi István (1917-1973) - a magyar '56 festője műveiből
Görgényi István (1917-1973) - a magyar '56 festője műveiből
A "magyar Goya"-ként emlegetett művészünk Bánhidán, egy bányászcsaládban született.
Szákszenden pásztorként, Kispécén cselédként, a kisgyóni bányában csapatcsillésként dolgozott. Az országot járva alkalmi munkákat vállalt.
Bánhidai tanítói (Faragó János, Bálványos István) már az elemi iskolában felismerték a rajztehetségét.
Makk Béla bánhidai plébános és a tatabányai prelátus anyagi segítségével a Képzőművészeti Főiskolára került.
Ösztöndíjat kapott, Münchenbe küldték. A Bánhidai Legényegylet, az Iparoskör a bál és színjátszás bevételét Görgényi megsegítésére ajánlotta föl.
Aba-Novák Vilmos és Bottka Miklós főiskolai tanárok műtermében fejlesztette rajztudását.
A Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula tanítványaként, 1942-ben szerzett diplomát. Tanulmányúton volt Bécsben és Münchenben.
Tanulmányai befejeztével visszatért Tatabányára, ahol bányászként dolgozott. Később rajztanárként és grafikusként tevékenykedett az akkori Mező Imre Általános Iskolában (ma: Sárberki Általános Iskola telephelye Móra Ferenc Általános Iskola).
Bekapcsolódott a Bányász Képzőművész Kör munkájába, 1957–58-ban vezetője is volt a szakkörnek.
Görgényi Istvánt a művészettörténet 2006-ig helyi festőként tartotta számon, aki a Tatabányáról készített akvarelleket, a bányászokról, a bányáról meg tus- és szénrajzokat.
Egy tatai vállalkozó, Rigó Erik hozzájutott a teljes Görgényi-hagyatékhoz, aki kiderítette, hogy a festőnek volt egy másik, egy párhuzamos élete.
Görgényi István a forradalom leverése után titokban készítette el sok-sok művét '56-os emlékei alapján. A képek teljes titokban készültek, és elkészültük után a ház pincéjében rögtön elrejtette azokat.
A lazán felkent művek alatt a restaurálás során több mint félszáz, a forradalmi eseményeket és a megtorlást ábrázoló, allegorikus, drámai hatású művet találtak a restaurátorok.
Görgényi a forradalmat és következményeit nagyfokú átéléssel, történelmileg hitelesen, az események dokumentumértékét megőrizve, ám azokat művészi rangra emelve tudta megidézni.
A forradalom és a megtorlás, majd annak következményei jelenetről jelenetre, szinte riportszerűen kerülnek a néző elé a gondosan megszerkesztett 1956-os történeti tablókon. A képeken tüntetések, felvonulók áradó tömege, utcai harcok, kivégzések és gyászmenetek jelennek meg.
"Görgényi művészetét áthatotta mindaz, amit mesterétől, Rudnay Gyulától tanult. Mély tónusú, szenvedélyes megfogalmazású festményeit felfoghatjuk akár a romantika, a nemzeti realizmus folytatásaként is.
Ha előképeket kívánunk még kiemelni, elsősorban Munkácsy, Goya, némely portréját tekintve Rembrandt neve említendő" - P. Tóth Enikő művészettörténész
2017. October 31. 00:00