Évezredek óta a magyar ember hűséges társa - a ló
A ló az emlősök osztályának a páratlanujjú patások rendjéhez, ezen belül a lófélék családjához tartozó faj. Ma már csak háziasított vagy háziasítottból visszavadult formáiban ismert. Legközelebbi rokona a vadló. A ló háziasítása a korai civilizációk idején, nagyjából 4000 évvel ezelőtt, Közép-Ázsiában kezdődött, majd a mai Dél-Oroszország, illetve Mezopotámia területén folytatódott. A nomád lótartók hamarosan rájöttek, hogy lovon szállíthatják felszerelésüket, elkezdték tehát málhás lovakként, igavonóként használni őket. A ló a magyar emberek hűséges társa ősidőktől fogva. Ló és lovasa szinte összenőttek egymással. Ha nem így lett volna, a lovas nem tudott volna pontosan célba találni íjával. Amikor ugyanis a lovas íjával lő, mindkét kezét a nyilazáshoz használja. Ha nem éreznék egymás testét tökéletesen, a célzás sem sikerülne, s a lovas is leeshetne lováról. Mondáinkban nagy királyaink is szinte kivétel nélkül lovasként szerepelnek, s a csodálatos események is sokszor a hős lova segítségével történnek. A falu népe nem is vette emberszámba azt a férfit, aki nem tartott lovat. Hogy is tudott volna földet művelni nélküle? A ló nagyon érzékeny állat, megérzi, ha szeretik. Nekünk, magyaroknak különösen kedves a ló. Mi a fehér ló népe vagyunk. Már Atilla, hun őseink nagy királya is fehér lovon járt, s így később Turul nemzetség-beli szent királyaink, az Árpád-házi királyok is. A székelyek házain ősidőktől fogva kint volt a lókoponya. A fehér ló ugyanis a Nap állata, a ház homlokzatára pedig a Nap jeleként tették. A sokfelé Székelyföldön a székely gyermekeknek még ma is az „aranycsitkó” hozza a karácsonyi meglepetést. Eleink lóval temetkeztek. A régészek nagyon sok olyan sírt tártak föl, ahol az eltemetett ember mellett ott voltak a ló csontjai is. Népművészetünkben is gyakran megjelenik a ló. Faragott, hímzett életfáinkat gyakran lovak „őrzik”, máskor szarvasok vagy madarak. Meséink egyik leggyakoribb szereplője a ló, méghozzá nem is akármilyen: táltos! A táltosnak három –, öt –, vagy hat lába van, s beszélgetni tud az emberrel. Parazsat eszik, ettől kap erőre, s ekkor nincs előtte lehetetlen. Fölrepül a levegőbe, s olyan gyorsan száguld, mint a gondolat. A ló végigkísérte a magyar ember életét a születéstől a halálig. Ha fiúgyermek született, miután apja a kalapját az újszülött feje fölé emelve beáldotta a családba, kivitte az istállóba, s meztelenül a ló hátára tette. A ló megérzi, ha fiúgyerek született, s mindketten várják a találkozást.Leánygyermekkel ezt nem tették, de a lányok, asszonyok is tudtak lovagolni. Az esküvőre lovaskocsi vitte az ifjú párt, s ló kísérte az embert utolsó földi útjára, a temetőbe is. A magyar emberhez évezredek óta hozzátartozik hűséges társa, a ló.
Parasztpolgári szoba Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark - Alföld
Székely Bertalan (Kolozsvár, 1835 – Mátyásföld, 1910) festőművész munkkáiból
A romantikát és az akadémizmust elegyítő magyar történelmi festészet egyik legnagyobb képviselője.
Kiváló pedagógus volt. Eredetileg mérnöknek készült Bécsben, de 1851-ben átiratkozott az akadémiára, majd Waldmüller szabad iskolájába járt. Tanult Drezdában, ezután Münchenben képezte magát. Megfordult Berlinben, Franciaországban, Hollandiában, Németországban, Olaszországban, Londonban. 1855-ben visszatért Erdélybe, ahol éveken át cégtáblafestéssel, rajzóraadással tartotta fenn magát.
A 1880-1890-es években készültek legszebb tájképei. Élete vége felé mindjobban lekötötték festőpedagógiai munkái. Nemcsak technikailag, de elméletileg, esztétikailag is a kor legműveltebb mestere volt, aki a tanításhoz szükséges minden adottsággal rendelkezett. 1871-től a Mintarajziskola tanára, 1902-től pedig igazgatója volt, majd 1905-ben a II. mesteriskola igazgatójává nevezték ki.
Korának legnagyobb elméleti műveltséggel bíró mestere volt, akinek irodalmi munkássága is jelentős.
Giergl Kálmán (1863-1954) - Aranykönyv - 1896 bőr, fém, zománc - Budapesti Történeti Múzeum
Az ezredéves kiállítás vendégkönyve - 1896 - melybe a kiállítás látogatói beírhatták megjegyzéseiket. A külön erre a célra emelt, Korb Flóris és Giergl Kálmán által tervezett Aranykönyv-pavilonban volt elhelyezve.
Magyar népi díszítések - Buzsáki hímzés - Dunántúl
Buzsákon három hímzésfajta ismert, a vézás, a boszorkányos, és a rátétes, más nevén „bécsis” hímzés. Az eredeti vézás hímzés vászonra készül, piros-fekete illetve piros-kék fonallal töltik ki az előzőleg grafitceruzával megrajzolt motívumokat.
A községben több úgynevezett „rajzolóasszony” van, akik a hímző asszonyok részére megrendelésre előrajzolják a motívumokat. A vézás hímzés leggyakoribb motívumai a rózsa, a katykaringó, a hajó, a csibeláb, a lánc és a legyező.
A boszorkányos hímzés eredete a régi úri hímzésre vezethető vissza. A kézimunkát előrajzolt minta szerint a rajzolás vonalán láncöltésekkel körbevarrják, utána töltik ki magát a mintát „boszorkányos” öltéssel.
Valamikor fehér vászonra varrták a tulipán, rózsa, bimbó, nefelejcs, levél mintákkal.
Petőfi Sándor: A nemzetgyűléshez - VIDEÓ!
kattints a rövid VIDEÓRA!
http://www.youtube.com/watch?v=CoXkiKEFVYE
Magyar népi díszítések - Matyó hímzés - Északi-középhegység
A színpompás viseletéről, szabad rajzú hímzéseiről jellegzetes matyó népviselet a 19. században alakult ki - virágkora az 1860-70-es években kezdődött.Eleinte piros-kék vászonfonállal, később fényes selyemfonállal, többszínű (piros, kék, sárga, zöld, fekete, lila, és ezek más-más árnyalatai) hímzéssel díszítették a fekete klott, vagy fehér vászonból készülő lepedővégeket, a legénying ujját, és a surcnak nevezett női, illetve férfi kötény alját. Később a szűcshímzés színei, motívumai jelentek meg a matyó hímzésművészetben: a kezdetben szabályos cipés-madaras, virágos motívumokat felváltották a forma gazdag, pompás színekben tündöklő matyórózsás, nagy rózsás, cserfarózsás és szívrózsás motívumok. Napjainkban a vásznakat, párnákat, terítőket, és a különböző ruhaféléket leginkább rózsával, tulipánnal, csillagokkal, bimbókkal, levelekkel, tulipános levelekkel és bokormintákkal díszítik, de kedvelt minta a macskafark, valamint a kis kakast ábrázoló motívum is. A matyó hímzés jellegzetessége, hogy a középen lévő nagy rózsákat alul és felül kisebb motívumokkal egészítik ki. Minden színnek megvan a maga jelentése: a sárga a Napot, a fekete a Föld erejét, a piros az örömöt, a kék a bánatot, a zöld pedig a gyászt jelenti.
Gyóni Géza: Csak egy éjszakára - Greguss Zoltán előadásában - rövid VIDEÓ! - és a vers írott változata is!
